Új sztori

2010. dec. 26. 14:38 - írta strawberry24

Sziasztook!

Feltettem az új sztorim első részét!

http://strawberry.blog.neon.hu/

Novella

2010. dec. 23. 22:43 - írta strawberry24

Sziasztok!

Hoztam egy novellát, hogy amíg nincs kész az új sztorim, legyen mit olvasnotok. :) És ezúton is boldog karácsonyt mindenkinek! :) <3

/Aki még nem olvasta, egy bejegyzéssel lejjebb található az utolsó rész/

Utó irat

Remegő kézzel töröltem le egy könnycseppet az arcomról. Egyet, a több száz közül.
Az ölembe húztam egy régi dobozt és óvatosan kinyitottam. Ujjaimat óvatosan végigfuttattam a már kissé megsárgult, sokat megélt borítékokon. Hosszú percekig csak mozdulatlanul bámultam a levelekkel teli dobozt, régi életem egy kis darabját.
Mosolyogva emlékeztem vissza egy-két évvel ezelőtti önmagamra. Egy időben kitaláltam, hogy email-ek helyett levelet fogok írni mindenkinek. Szerettem leülni az íróasztalomhoz és hosszú, akár több oldalas beszámolókat írni a barátaimnak vagy a családomnak a mindennapjaimról. Egy email-ben vagy sms-ben ezt nem teszi az ember.
Akkor még csak csupa jó dolgot tudtam írni. És a válaszok is mindig vidámak voltak. Akkor még minden rendben volt. Velem, az öcsémmel Lucassal és Tommal is… Tommal, a barátommal. Volt barátommal.
Szerettem vele levelezni, amikor hosszú turnéra ment egy másik kontinensre, én pedig az egyetem miatt nem tarthattam vele. Minden este felhívtuk egymást, mégis mindig majd’ kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam a borítékon az ő nevét. Hiába volt ezernyi dolga és rettentően kevés ideje, mindig válaszolt nekem. Írt Amerikából, Afrikából, Oroszországból és még Japánból is. Nem számított milyen őrült kis hóbortjaim voltak, Tom mindig részt vett bennük.

De ez már régen volt.

Most már nincs senkim. Se Lucas, se Tom.

Hirtelen kikaptam egy levelet a sok közül, amin az öcsém neve állt. Reszkető ujjakkal kivettem a vékony, rongyosra olvasott papírlapot és letöröltem az újra előtörő könnyeimet.

 

Hé Hugi,

Olvastam az újságban, Hamburgban -12 fok van. Egyből te, és a rövid ruhácskáid jutottak eszembe. Nem fagy be a segged? Mondjuk Brüsszelben sem kapnám le a pólómat – bár tudom, hogy sokan örülnének neki- de azért itt jobb a helyzet. Persze ne aggódj, nem sokára megyek haza. Már csak egy hónap és vége a szemeszternek.

Neked hogy megy a suli? Vágod már a pragrafusokat? Anyáék mondták, hogy éjjel-nappal kis kosztümben rohangálsz. Képet feltétlenül kérek róla! J

Egyébként, néztem az EMA-t. Gratulálok Tomnak! Biztos volt nagy buli utána… Kivételesen nem kérem a részleteket!

Igazából, azért írok, mert megismertem egy csajt. Larának hívják, nagyon aranyos. Egy buliban találkoztunk, táncoltunk meg iszogattunk, aztán együtt mentünk haza… Nem indult komolynak a dolog, de utána felhívtam. Beültünk egy kávézóba és órákon át beszélgettünk. A gond csak az, hogy nem sokára visszamegyek Hamburgba. Szerinted mi legyen vele? 'Rock hard and fuck safe’ vagy csak szimplán ’fuck off’? Jól jönne most az okos nővérkém tanácsa!

Ha mész anyáékhoz, akkor puszilom őket!
Remélem Berlint nem felejted el megsétáltatni! Te fogod feltakarítani, ha a szőnyegemre csinált!

Ölel, Lucas

U.i.: És ha az érzelgős ömlengéseimet a csajról bárkinek megmutatod… J Na minden jót te őrült csajszi!

A zokogás az egész testemet rázta, a könnyeim lassan elmosták a tintát, amivel Lucas a levelet írta. Ahj, Lucas… Mi lehet most veled?
Hosszú percekig csak sírtam és sírtam, nem érzékeltem semmit a külvilágból. A fejem, a szemem és a mellkasom hasogatott, de képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Elővettem egy újabb zsepit, kifújtam az orrom, aztán hátra dőltem a kanapén és csak vártam, hátha egyszer elapadnak a könnyeim.
Amikor már nem rázkódtam a sírástól, összehajtottam az öcsém levelét és visszatettem a borítékba. Vettem egy mély levegőt, majd találomra kikaptam egy másikat. A Tom Kaulitz név díszelgett rajta.

 

Szia Hercegnő,

Ez az egész őrület! Tegnap voltunk Las vegasban… anyááám! Amint el tudunk szabadulni, elmegyünk oda kettesben. Nyerünk egy csomó lóvét, aztán átszexeljük az éjszakát! Nem is mesélek róla inkább, ezt neked is látnod kell!

Imádom ezt a felhajtást meg a koncerteket, de már komolyan számolom a napokat, hogy mikor láthatlak újra. Olyan egyedül érzem magam esténként, mint a pöcsöm kisujjam.

Ha hazamegyünk, csinálunk egy orbitális privát partyt, sok-sok pezsgővel… és ki se mozdulunk az ágyból egész éjjel! Hmm…

Na de írok inkább másról, különben a People címlapján álló farokkal fogok virítani…

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem azt a kaján mosolyt az arcán, amikor ezt írta. Imádtam azt a vigyort. Igazából, az összes mosolyát imádtam. Szinte bármire rá tudott venni ezzel.

Képzeld, tegnap előtt le kellett mondanunk egy koncertet. Faszom tudja Fogalmam sincs miért… Mindenesetre közölhették volna mielőtt felkeltem hajnali 8-kor és elmentem arra a redvás hangpróbára! Véletlenül se pihenjük ki magunkat, áhh…

Te pedig fel a fejjel, én egész életemben örültem volna, ha egy kibaszott nyomorult hármast összeszedek bármiből. Mindenki tudja, hogy milyen okos vagy! ;) És ne merd rám fogni! Kivételesen nem csináltam semmit! Bár, azt hiszem bóknak vehetem, ha ilyen messziről is el tudom terelni a figyelmed… Nem hiába vagyok én a nők bálványa!

Wááá haza akarok menni!

Keserűen felnevettem. Érdekes, most mégis Los Angelesben sütteted a segged…

Bill is egy kis köcsög volt tegnap. Nem tom mi volt vele, de teljesen kiakadt egy rohadt vízért. Elhagyta az üvegét, aztán rám fogta, hogy megittam és full kiakadt. Olyan hisztit levágott baszki… Csak akkor nyugodott le, amikor már a pofájába az arcába nyomtam. Persze ma már minden ok. Jót röhögtünk rajta. Azaz csak én Billen… J

Már mindenki tökre ki van. Nem túl kellemes három kannal összezárva. Fáradtak vagyunk, idegesek, mennénk haza és nő hiányunk van. (Na nem mintha rajtam kívül bárki is látott volna már meztelen nőt.)

Mennem kell a fotózásra, de este felhívlak! Vigyázz magadra, nem sokára otthon leszek én is.

Csók, Tom

U.i.: Azt hiszem ki kéne próbálnunk a telefonszexet…

A könnyeim megállíthatatlanul záporoztak. Már meg sem próbáltam összehajtani a levelet, csak visszagyűrtem a többi közé és dühösen a földhöz vágtam a dobozt. Nem kellett volna elolvasnom ezeket.

Tom hiánya most talán még jobban fájt, mint eddig bármikor. Pedig azt hittem már kezdek túl lenni rajta… Naiv gondolat volt.
Még hogy legyünk barátok? Kedvem lett volna kinevetni saját magam, de jelen pillanatban nem voltam olyan hangulatban. Csak egy újabb, keserves zokogást sikerült kicsikarnom magamból. Szép kis barátok vagyunk…

Lassan ledőltem a kanapéra, felhúztam a lábaimat és elhatároztam, hogy egész éjjel magamat sajnáltatva fogok sírni. Majd másnap összeszedem magam, de ennyi igazán kijár nekem. Nem érdekelt már semmi. Nem tudott foglalkoztatni, hogy reggelre háromszor akkorára dagadnak a szemeim és semmivel se fogom tudni eltüntetni, nem érdekelt, hogy ezzel semmit sem oldok meg. Feladtam. Ennyi. Kész.

Vettem egy mély levegőt. Már csak néhány kósza könnycsepp csordogált az arcomon, amikor eszembe jutott Lucas és még az eddigieknél is jobban kezdtem sírni.

Ekkor csöngettek.

Meglepetten felültem és hosszú másodpercekig csak mozdulatlanul bámultam az ajtót. El se tudtam képzelni ki lehetett az. Hiszen teljesen magamra maradtam. Nem volt már senkim.

Megint csengettek.

Végül arra jutottam, biztos valami fontos sulis ügy vagy számla, ezért lassan oda sétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Nem kellett volna.

-Tom? – tettem fel ezt a bugyuta kérdést. – Te… te nem… Los Angelesben… Mit keresel itt?

Teljesen lefagytam, egyetlen értelmes mondat sem jött ki a számon. Hónapok óta nem keresett. Egyetlen sms-t sem kaptam, most pedig itt állt előttem. Csak nagyokat pislogtam rá, a szívem pedig azonnal a torkomba ugrott.
Ő csak megvonta a vállát és halványan elmosolyodott.

-Gondoltam, szükséged van most egy… barátra – válaszolta kellemesen mély hangján.

Láttam rajta, hogy az utolsó szót nehezére esik kimondani. Nekem is nehéz volt hallani.

-Tegnap jöttünk haza és hallottam mi történt Lucassal… - folytatta, miután én továbbra is teljesen ledermedve bámultam őt. – Remélem nem baj, hogy eljöttem.

Megráztam a fejem és elálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Tom levette a cipőjét és bement a nappaliba. Én némán követtem.

-Hé, jól vagy? – nézett rám aggódva.

Nem tudtam mit mondani. Kitört belőlem a sírás.

Tom azonnal mellettem termett és szorosan a karjaiba zárt. Nem próbált meg vígasztalni, nem suttogott betarthatatlan kis ígéreteket a fülembe, de az hogy ott volt velem, engem ölelt és engem simogatott, mindennél többet ért. Szinte azonnal meg is nyugodtam, mint mindig, amikor ő velem volt. Olyankor úgy éreztem, nem történhet semmi rossz.

Tom leült a kanapéra és lehúzott maga mellé.

-Mi történt vele?

-Nem tudom… Fogalmam sincs, Tom – ráztam a fejem kétségbeesetten. – Én… én észre sem vettem. Csak amikor már késő volt. Nem mondta, hogy gondjai lennének. Pedig ismerted… mindent megbeszéltünk. Egy világ omlott össze bennem, amikor felhívtak a kórházból. Először el sem akartam hinni nekik… Lucas drogtúladagolás miatt kórházban? Azt hittem ez lehetetlen… Hogy ez csak valami tévedés… Egy rossz vicc. De nem. Ott volt. És a legrosszabb, hogy semmit sem tudok tenni. Nem tudok segíteni. Teljesen tehetetlen vagyok – folyt le néhány újabb könnycsepp az arcomon.

Tom letörölte a könnyeimet az arcomról.

-Valóban. Azzal semmit sem segítesz, ha te is tönkre teszed magad. Most menj fel, vegyél egy forró fürdőt, én meg addig csinálok neked egy teát, aztán kialszod magad és holnap kipihenten mész be hozzá a kórházba.

-Nem kérek semmit – mondtam elgyötörten, bár inkább csak suttogásnak hallattszott.

-Biztos?

Én csak bólintottam.

-Akkor aludj egyet. Jót fog tenni, hidd el.

-Itt maradsz velem? – néztem fel rá.

-Persze – mosolyodott el kedvesen.

 

Úgy ahogy voltunk, ruhástul bedőltünk az ágyba. Magunkra húztuk a takarót, én Tomhoz bújtam, ő pedig átkarolt és addig simogatott amíg el nem aludtam. Utána ő még hosszú ideig némán figyelt engem és néha még egy-egy puszit is adott, de ezt már nem láthattam.

-Annyira hiányzol Hercegnőm… - sóhajtott Tom, majd ő is becsukta a szemét, hogy mély álomba merüljön.

 

Másnap amikor felébredtem Tom már nem volt mellettem. Azt hittem haza ment, de amikor kimentem a konyhába, ő ott ült az asztalnál. Arcát a kezeibe temette és meg se mozdult.

-Szia – köszöntem halkan.

Tom kissé összerezdült és felemelte a fejét.

-Szia – mosolyodott el halványan.

Lassan leültem mellé és nagyot sóhajtottam. Fájt mindenem. És nem értettem semmit.

-Miért jöttél ide, Tom? – kérdeztem fájdalmasan.

-Csak… melletted akartam lenni. Én nem élném túl, ha Billel történne valami.

-Köszönöm – suttogtam. – De el sem tudod képzelni mennyi mindent kavartál fel most.

-Ne aggódj, Lucassal…

-Ne beszélj félre – szóltam rá élesen. – Te is tudod miről beszélek.

Tom nagyot sóhajtott és lassan rám emelte a tekintetét. Azokat a gyönyörű, csokoládébarna szemeit.

-Hiányzol.

Azt hittem, ha egyszer újra eljön és kimondja ezt az egyetlen szót, minden rendbe jön és boldogan ugrok a nyakába. De most dühös lettem. Mérhetetlenül dühös. Nem tudom, talán túl rég óta vártam már erre az egyetlen, nyomorult szóra…

-Azt hiszed ez mindent megold?! – pattantam fel idegesen. – Azt hiszed, hogy majd minden rendben lesz, mert fél év után ide tolod a segged Amerikából és kinyögsz egyetlen rohadt szót?!

-Én… nem…

-Miért szórakozol velem Tom? Nem elég bonyolult az életem nélküled is?! Én nem kértem, hogy gyere ide… Miért kell mindent még jobban felkavarnod? Miért akarsz még több fájdalmat okozni nekem?

Tom hosszú másodpercekig csak mélyen nézett a mogyoróbarna szemeivel, aztán hirtelen megcsókolt. Olyan érzelmesen, mintha csak azt mondta volna, „szeretlek”. Szorosan magához vont, úgy hogy még ha akartam volna se tudtam volna menekülni a karjai közül. Beleremegtek a térdeim és még levegőt is elfelejtettem venni.

-Sajnálom – nézett a szemembe a csók után. – Mindent. Hülye voltam és későn jöttem rá. Nem csak a te életedet tettem tönkre, hanem a sajátomat is. És most szeretném helyre hozni.

Nem válaszoltam. Nem tudtam mit mondani. Még mindig teljesen a csók hatása alatt álltam.

-Tudom, hogy nincs mentségem, de… Nem tudom. Én csak szeretnék melletted lenni. Úgy, mint régen. Hogy minden újra jó legyen.

-Annyira utálom, hogy mindenre rá tudsz venni – csaptam a mellkasára, aztán szorosan átöleltem. – Nagyon hiányoztál.

-Te is nekem – simogatta lágyan a hátamat.

-Szerinted menne nekünk újra? – nézett rám hirtelen.

-Átutaztad a fél világot, csak hogy az éjszaka közepén letörölgesd a könnyeimet és ezek után még képes vagy ezt kérdezni? – mosolyodtam el.

-Reméltem, hogy ezt fogod mondani – csókolt meg újból.

-El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál, Tom.

A mellkasára hajtottam a fejem és szorosan átöleltem. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy komolyan visszajött értem. Hogy minden olyan lesz, mint régen.
Becsuktam a szemem és mélyen magamba szívtam Tom illatát. Éreztem, hogy megint minden jó lesz. Mert Tom itt van velem és akkor semmi baj nem történhet.

-Eljössz velem Lucashoz? – dünnyögtem a pólójába. – Ha te ott vagy, ő is biztos jobban lesz.

-Most már mindenhova veled megyek – simított ki egy tincset az arcomból mosolyogva.

Igen, határozottan éreztem, hogy minden jobbra fordul. Lucas is meg fog gyógyulni, ezt biztosan tudtam.
Mindig is Tom volt az, aki helyre rakta az életem. Miatta volt jó minden. Mert ő volt életem szerelme. És most újra itt van. Velem.

Vége

40. rész - Engem nem kell megmenteni /Utolsó rész/

2010. dec. 23. 14:22 - írta strawberry24

Sziasztok!

Hát, itt is elérkeztünk az utolsó részhez. Remélem tetszeni fog nektek, várom a komikat! :)
És nem sokára jelentkezem ugyan itt, hogy hol fogjátok majd megtalálni az új sztorimat, szóval legyetek résen! ;)

Dominic ott állt a Tommal közös szobánk közepén és jobban nézett ki, mint valaha. A múltkori verekedés nyomai teljesen eltűntek az arcáról, a haja lazán kócosan volt beállítva, az inge pedig tökéletesen állt rajta.

-Miért jöttél? – kérdeztem tőle szárazon.

-Egy második esélyért.

-Hogy érted?

Idegesen leültem az ágyra és úgy néztem fel Dominicra. Nem értettem miért jött ide és minek kellett mindent felkavarnia megint. Nem volt elég, hogy múltkor a lelkembe gázolt? Most megint ezt akarja? Vagy tönkre tenni minket?

-Adj egy második esélyt Carla. Gyere velem Dresdenbe vagy Kölnbe, tök mindegy, csak hagyjunk itt mindent és mindenkit. Kezdjünk új életet, mint régen!

-Tessék? – kérdeztem teljesen megütközve. – Te meghibbantál!

-Nem őrültem meg! – rázta a fejét dühösen Dominic. – Csak meg akarlak menteni.

-Nem, te tönkre akarod tenni az életem! – kiáltottam dühösen.

-Carla, egész életedben a sznob tökéletesség elől menekültél és most újra nyakig benne ülsz. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy mire van szükséged valójában. Csak én tudom neked megadni.

Idegesen felnevettem.

-Én itt érzem jól magam. Tommal.

-Régen olyan jól megvoltunk… Minden tökéletes volt! – ült le mellém. – Kezdjük újra.

Nem válaszoltam, azért folytatta.

-Te soha nem akartál ilyen életet élni. Soha nem akartál olyan pasival élni, aki csak a bizonytalanságot tudja nyújtani neked. Akit ha egyedül hagysz, retteghetsz, hogy vajon melyik percben csal meg… Carla, mi szerettük egymást – hajolt hozzám közelebb.

Elgondolkodtam. Valóban nem ilyen életet képzeltem magamnak, Tom pedig végképp nem szerepelt a terveim között. Tény, hogy Dominic akkor megmentett. A tudtomon kívül, de megmentett. Vajon erre lenne szükségem most is?
Az ajkaink között már csak néhány milliméter volt, amikor ellöktem magamtól.

-Én Tomot szeretem!

-Igen, szóval húzz el innen! – rontott be Tom is, aki eddig valószínűleg hallgatózott.

Majdnem elnevettem magam olyan édes volt, de végül nem tettem. Újra Dominic felé fordultam és magabiztosan álltam a hideg pillantását.

-Dominic, már nincs szükségem rád. Ami kettőnk között volt, az valóban szép volt és sok mindent köszönhetek neked, de… ezek régen voltak. Már nem ugyan az a helyzet. Nekem Tomra van szükségem – fogtam meg a kezét. – Engem nem kell… megmenteni. Az ember legyen a saját életének a hősnője… és én az vagyok, nélküled is.

-Biztos vagy benne? – nézett rám kétkedően Dominic. – Többet nem jövök vissza.

-Teljesen.

-Rendben. Te akartad… Aztán majd ne csodálkozz, ha pár év múlva egy unalmas, megromlott házasságban besavanyodva találod magad. Akkor már nem leszek ott melletted. Nem foglak felhúzni a földről, nem foglak megmenteni. Soha többé – rontott ki a szobámból és az életemből egyszerre.

Hosszú percekig csak néztem utána. Régen rettegtem ettől a pillanattól, talán valóban nem éltem volna túl, ha akkor ott hagy. De most más volt. Nem éreztem semmit, mert már valóban nem volt szükségem Dominicra. Nem kellett, hogy bárki is megmentsen, mert itt volt mellettem Tom. Úgy éreztem, az életem végre révbe ért, sőt, ennél már csak jobb és jobb lesz minden.

-Jól esett, amiket mondtál. Köszönöm – nézett rám hálásan.

Elmosolyodtam és lágyan megcsókoltam.

-Csinálunk mi is gyereket? – vigyorodott el Tom és fejével az ágy felé bökött.

-De nem fogják Tomnak hívni – nevettem, aztán hagytam, hogy Tom mosolyogva az erős, biztonságot nyújtó karjaiba zárjon. – Szeretlek.

-Én is – súgta a fülembe. – De akkor is Tom lesz – vigyorodott el.

 

Vége

39. rész - Életem legjobb nyaralása

2010. dec. 22. 18:52 - írta strawberry24

Sziasztok!

Bocsi, hogy csak ilyen későn, de itt a rész. :) Ez az utolsó előtti, holnap pedig felteszem a befejezést, szóval legyetek résen! ;)

Éjfél már rég elmúlt, a part teljesen kihalt. A cipőinket valahol az étterem és a tenger között elhagytuk, mi magunk pedig a vízben téptük egymás ajkait. Tom közelebb húzott magához és egyik kezével a hajamba túrt.

-Visszamegyünk a hotelbe? – nézett rám egy vigyor kíséretében.

Mosolyogva megráztam a fejem és megcsókoltam.

-De itt nem… - húzódott el tőlem egy kicsit Tom és értetlenül pislogott.

-Mit nem? – néztem rá kihívóan, miközben egy mozdulattal kikötöttem a fürdőruha felsőmet.

Tom elvigyorodott és még közelebb húzott magához.

 

Másnap reggel a hotel szobánkban ébredtem, a puha, hófehér párnák között.

-Szia – köszönt mosolyogva mellőlem Tom.

-Szia – mondtam kissé fáradtan.

Tom közelebb húzódott hozzám és gyengéden megcsókolt. Úgy, hogy az egész testem beleremegett.

-Ez életem legjobb nyaralása – dőlt le mellém mosolyogva.

Fejét édesen a párnákba fúrta, a kezeit pedig szétvetette.

-Nekem is. Most minden olyan tökéletes – kezdtem cirógatni a hátát.

-Aw, ez rohadt jó… - dünnyögte a párnák közül.

Felnevettem, mire Tom felém fordult.

-Legszívesebben örökre itt maradnék veled.

Én csak mosolyogva hozzábújtam és az ujjaimat a tarkójára csúsztattam. Tom kicsit beleremegett, aztán még közelebb húzott magához és a nyakamba fúrta az arcát.

-Nem akarlak többször elveszíteni.

-Nem fogsz – nyugtattam meg.

Hosszú percekig egyikőnk sem szólalt meg. Tom a csípőmet cirógatta, én pedig a tarkóját, de ezen kívül mást nem csináltunk.

-Ha visszamegyünk Hamburgba… hozzám költözöl? – emelte fel a fejét Tom, hogy rám tudjon nézni.

-Persze – válaszoltam mérlegelés nélkül.

Nem is válaszolhattam volna mást ilyen idilli hangulatban, Tom csokoládébarna szemeibe nézve. Utáltam, hogy egyetlen pillantással bármire rá tudott venni és hogy ezt ő is nagyon jól tudta.

-Szemét – löktem el magamtól nevetve.

-Nem tudsz ellenállni a két szép szememnek? – pislogott rám röhögve.

-Nem – haraptam az ajkamba, még mindig őt nézve.

 

*Hamburg*

 

Bill teljesen megbabonázva figyelte a monitort, ahol az orvos szerint az ő gyereke van. Az Annával közös gyereke.

-Úgy látom kisfiú – pillantott rájuk a doki. – Egy teljesen egészséges kisfiú.

Bill megszorította Anna kezét és mosolyogva néztek egymásra.

 

-Bekísérlek – ajánlotta fel rögtön Bill, majd kinyitotta Annának az ajtót.

Anna szó nélkül besétált a házba, Bill pedig követte.

-Kérsz valamit inni?

-Nem, köszi – ült le a konyhában az énekes.

Lassan Anna is leült vele szembe, de nem szólalt meg. Nem tudta mit mondatna most vagy hogy mihez kezdenek ezek után. Egyáltalán gondolkodhat-e többes számban vagy csak magára számíthat?

-Sajnálom – fakadt ki Bill. – Elcsesztem, baszottul elcsesztem és nagyon, nagyon szégyenlem magam. Csak… megijedtem és…

-Bill, ezt már ezerszer végighallgattam. Nem érdekel – szakította félbe Anna.

A fiú megszeppenve elhallgatott és csak hatalmas szemekkel nézett Annára.

-Csak azt mond meg, hogy akarsz-e még az életem… az életünk – mosolyodott el – részese lenni.

Bill arcán hirtelen hatalmas vigyor terült el és boldogan ugrott a lány nyakába.

-Nem ígérem, hogy minden mindig simán fog menni… sőt, nem ígérhetek semmit… de azt biztosan tudom, hogy ezt még egyszer nem akarom átélni. Nem akarok nélküled lenni. A fiamnak is szüksége van rám – nézett Annára.

 

*Egy héttel később*

 

-Igen, a Sebastian szép név – bólogattam.

-Nekem nem tetszik – ellenkezett Anna.

-Nekem se, legyen inkább Tom – vigyorgott mellőlem a gitáros.

Bill felnevetett.

-Persze, hogy még a saját fiamról is te juss eszembe… Nem látlak elégszer?

-Felőlem lehet Thomas is – vonta meg a vállát szerénykedve Tom, mire mindannyian elkezdtünk nevetni.

-Sebastian lesz és kész – jelentette ki Bill.

-Biztos, hogy nem – rázta a fejét Anna.

-Van még bőven időtök eldönteni – szóltam közbe, mielőtt még összevesznének ezen.

-Úgyis Tom lesz – vigyorgott Tom, mire Bill egy laza mozdulattal fejbe vágta őt.

A gitáros már készült, hogy rávesse magát öccsére, amikor csöngettek.

-Megyek – kiabált ki, aztán elindult ajtót nyitni.

-Dominic? – kérdezte döbbenten a kint ácsorgó fiútól.

-Hali! Carla itthon van? Beszélni akarok vele.

Folyt. Köv.

38. rész - Vallomások

2010. nov. 5. 21:11 - írta strawberry24

Bill szégyenlősen álldogált az ajtóban. Gondolatban már vagy ezer mondatot megfogalmazott, de végül egyiket sem mondta ki. Csak némán nézte, ahogy Anna kissé szétszórtan a táskájába dobálja a dolgait.

-Hova mész? – csúszott ki Bill száján a kérdés.

-Még van képed számon kérni?! – förmedt rá Anna idegesen, aztán gyorsan elkapta a tekintetét a fiúról.
Nem mert a szemébe nézni, azokba a bűnbánó kiskutya szemekbe, mert tudta, hogy akkor vége, mindent megbocsát neki. De most nem akart, haragudott rá és fogalma se volt, hogyan tovább.

-Én… csak… saj… sajnálom, csak…

-Orvoshoz, ha annyira tudni akarod – szakította félbe Bill hebegését egy sóhajtás kíséretében.
Minél előbb túl akart esni ezen a beszélgetésen, de úgy tűnt, az énekesnek esze ágában sincs csak úgy elmenni innen. Vagy legalább az ajtóból elállni… Anna kétségbeesetten nézett körbe a szobában. Elfogyott minden értelmetlen holmi, amit a táskájába rakhatott volna, hogy addig se kelljen Billre figyelnie. Végül úgy döntött, nem néz a fiú szemeibe, csak átbújik a karja alatt és már itt sincs. Felkapta a táskáját és határozott(nak látszó) léptekkel elindult az ajtó felé, de Bill karjaiba ütközött. Nem engedte őt át, mozdulatlanul állt a bejáratban, akárcsak egy sorompó. Anna kénytelen volt a szemeibe nézni, hogy dühösen és jogosan felháborodva megmondja neki a magáét, de amikor találkozott a tekintetük, képtelen volt megbántani Billt. Olyan elesetten és szomorúan nézett rá, mint egy kisgyerek, aki eltévedt. Anna gyomra remegni kezdett, a lábai földbe gyökereztek. Egyetlen szó sem jött ki a torkán.

-Veled mehetek? – suttogta szégyenlősen Bill.

 

Másnap este Tommal kézen fogva lesétáltunk a hotel éttermébe, hogy megvacsorázzunk. A teraszon foglaltunk helyet, közel a tengerparthoz. Már kezdett sötétedni, de még mindig elég sokan fociztak vagy röplabdáztak a fehérhomokos parton, néhányan még a vízben is voltak. Elmosolyodtam és felnéztem az étlapból.

-Benne vagy egy éjjeli fürdésben?

Tom arcán is átfutott egy ördögi kis vigyor.

-Csak fürdőruha nélkül.

Nevetve megráztam a fejem és inkább újból az étlapnak szenteltem a figyelmem.

-Ezt még megbeszéljük.

Belekortyoltam a Martini Rosé-mba, aztán csak a jeget kavargatva néztem, ahogy a hullámok a partnak csapódnak. Tommal néha egymásra mosolyogtunk, de többnyire ő is csak a vizet bámulta. Minden tengerpartnak van valami varázsa, ami nem engedi el az embert. Egyszerűen csak muszáj odanézned a fodrozódó vízre, a pálmafákra, az éjjel kivilágított, hangulatos kis bárokra vagy bódékra. Le kell venned a cipőd, hogy érezd, ahogy az apró homokszemcsék csiklandozzák a talpad, bele kell ugranod az égszínkék vízbe, ki kell feküdnöd a partra, hogy a Nap sugarai cirógassanak. És ez egyszerűen varázslatos. Nincs rá más szó.

-El akartalak venni – szólalt meg hirtelen Tom.

Hallottam, amit mondott, de felfogni nem tudtam. Némán és értetlenül bámultam rá, a pohár majdnem kiesett a kezemből.

-Sokáig azt hittem, hogy az életemben nincs semmi komoly, csak egy nagy játék az egész, én pedig azt tehetek, amit akarok. Nem voltak terveim, se céljaim, csak meg akartam felelni a rólam kialakított képnek. Nagyon, nagyon sokáig féltem megmutatni, hogy ki vagyok. Csak szórakoztam mindenkivel, magammal is, de főleg a csajokkal, mert ezt várták el tőlem. Az első igazi, komoly célom te voltál. Miközben ezerszer kikosaraztál – mosolyodott el -, egyre jobban megismertelek és azt éreztem, hogy ez a csaj kell nekem. De azt hiszem, csak akkor éreztem át igazán, hogy mennyire fontos vagy nekem, amikor elveszítettelek. És azt akartam, hogy ezt tudd… ezért akartalak elvenni… de közben rájöttem, hogy te nem ezt akarod.

Tom türelmesen nézett rám, várva a válaszom, én pedig hosszú másodpercek után beszélni kezdtem. Nem tudom, hogy az ital miatt vagy csak azért, mert Tom is őszinte volt hozzám, de dőltek belőlem a szavak.

-Nekem is fontos vagy Tom – néztem fel rá, majd újra az üres poharamat kezdtem fixírozni. – De féltem, sőt még most is félnék belevágni egy ennyire komoly kapcsolatba. Az én szüleim nem is tudom miért vannak még együtt, sosem volt köztük igazi szerelem, a te szüleid is elváltak… nem ismerek senkit, akinél bevált volna ez a házasságosdi. Félek, hogy túl nagy felelősség lesz ez nekünk és csak megutáljuk egymást. Nem akarom, hogy zsémbes öregekként végezzük, akik még egymást sem képesek elviselni és hosszú válási folyamatokat sem akarok, évekig tartó veszekedésekkel.

Tom elgondolkodva nézett maga elé.

-Miért gondolod, hogy a mi kapcsolatunk halálra van ítélve? Miért van mindig halálra ítélve?

-Mert felelőtlenek vagyunk – nevettem fel. –És nem vesszük elég komolyan. Képtelenek vagyunk rá.

-Meghoztam a homárt és a füstölt lazacot – rakta le elénk a tányérokat mosolyogva egy pincér. – Hozhatok még valamit esetleg?

-Nem, köszönjük – válaszolt Tom végig engem nézve.

A pincér vette a lapot.

-Akkor jó étvágyat kívánok – hadarta és magunkra is hagyott minket.

Nem akartam tovább feszegetni ezt a dolgot, így is rettentő kényelmetlenül éreztem magam, ezért szinte azonnal felkaptam az evőeszközöket és neki láttam a vacsorámnak. Tom egy sóhajtással kísérve követte a példám. Egy darabig csendben ettünk, de Tomot nem hagyta nyugodni a téma. Letette a villáját és újból rám emelte a tekintetét.

-Azt hiszem igazad van. Én is félek. Nem akarok melletted besavanyodni – mosolyodott el a végére, mire nevetve megböktem. –Szeretnék elvárások és korlátok nélkül veled lenni. Egy kicsit felelőtlennek lenni és élvezni az életet, de most úgy, hogy egymással nem játszunk.

-Úgy, hogy most komolyan vesszük egymást…

-… de csak azt. A sörpocak nem állna jól nekem – nevetett Tom.

 

-Azért szeretek veled lenni, mert te is olyan őrült vagy, mint én – karoltam át a nyakát mosolyogva.

Tom lágyan megcsókolt.

-Csak kicsit másképp gondolkodunk - javított ki.

-Kicsit… - nevettem fel. –Azért nincs itt senki rajtunk kívül.

Tom körül nézett a kihalt parton, majd megvonta a vállát.

-Nem tudják mit hagynak ki – harapott a nyakamba.

Kacagva felsikítottam és arrébb taszigáltam a vigyorgó Tomot.

-Te állat!

A derekamnál fogva magához húzott és csillogó szemekkel nézett rám.

-Azt hiszem, ezt már nagyon régen meg kellett volna beszélnünk.

Tom bólintott.

-De most már minden oké lesz – mosolyodott el. –Szeretlek te őrült nőszemély.

-Én is szeretlek, kis idióta.

Jól esett kimondani és látni Tom boldog mosolyát. Most először éreztem úgy, hogy nem bántam meg, hogy őszintén elmondtam neki a félelmeimet. Azt hiszem erre a beszélgetésre volt szükségünk már nagyon-nagyon rég óta. Tudtam, hogy érez irántam, újra megbíztam benne és már nem féltem elmondani neki semmit. Tudtam, hogy segíteni fog és megért, bármi is történik.

Folyt. Köv.

Aki még nem látta, ne hagyja ki Kevin-t és Széchenyit egy bejegyzéssel lejjebb! ;D

Kevin Jonas és Széchenyi István

2010. nov. 5. 13:12 - írta strawberry24

Haliii! :D

Tudom, hogy nem éppen ide vág, de muszáj megosztanom veletek Anna felfedezését. :D Ugye hogy hasonlítanak? xD

Széchenyi István               Kevin Jonas

37. rész -A mesés Puerto Rico

2010. nov. 5. 1:52 - írta strawberry24

Sziasztok!
Gondolom ilyenkor már nem sokan fogják elolvasni, de azért felteszem. :D Komikat nagyon várom^^ 
[Ha a képekre kattintotok nagyobbak lesznek.]

-Tom! Tom! Megérkeztünk – ébresztgettem őt a repülőn. – Puerto Rico-n vagyunk, ez őrület! – visítottam a fülébe boldogan.

-Uhh – nyögte álmosan, majd nyújtózott egy nagyot. Hunyorogva körbe nézett és miután újraindult a rendszer a fejében, visszahanyatlott az ülésre. – Én akartam elmondani.

Nevetve felpattantam és magammal rántottam őt is. Napszemüveg, kapucni fel és leszállás!

-Gyere, gyere már! – kiabáltam hátra, miközben a nyaralásra bérelt kocsi felé igyekeztem, úgy másfél méterrel Tom előtt. Teljesen be voltam sózva, szinte már ugrándoztam, Tom meg csak nagyokat ásítva lépkedett mögöttem és igyekezett tudomást sem venni a paparazzikról.
Nagy lendülettel huppantam a hátsó ülésre, majd egy kis késéssel Tom is csatlakozott hozzám. Én az ablakra tapadva, fülig érő szájjal bámultam a pálmafákkal szegélyezett autópályát és a halványan körvonalazódó nagyvárost, ami felé tartottunk. Észre sem vettem, hogy félszemmel Tom engem figyel, csak amikor elnevette magát. Olyan lehettem, mint egy kisgyerek.

-Tetszik?

-Viccelsz? Nagyváros és tengerpart egyben, ezt a helyet nekem találták ki!

Komolyan, úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas energia bombával töltöttek volna fel és még ha akarnám se tudnám letörölni a vigyort az arcomról. Tökéletes hétnek néztünk elébe.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehúztam a sportkocsi tetejét, feltérdeltem az ülésre, a magasba emeltem a kezeimet és egy hatalmasat sikítottam. Hihetetlen érzés volt, ahogy legalább 130-cal zúztunk az autópályán, a szél a hajamba kapott, a napos tengerpart alig pár méterre volt tőlünk és én azt tehettem, amit akarok. Olyan volt, mintha teljesen új életet kezdhettem volna, tiszta lappal. Szabadon. Tom csak mosolyogva nézte, ahogy kitombolom magam, majd lefékezett a hotel bejárata előtt. Alig szálltunk ki, máris három egyenruhás férfi vett körbe minket. Kettő felvitte a csomagjainkat a szobánkba, a harmadik pedig elvitte a kocsit.

-Kaulitz néven volt a foglalás – támaszkodott meg a pultnál Tom.

-Máris nézem, uram – mosolyodott el készségesen a nő, majd rövid keresgélés után átnyújtotta a belépőkártyánkat. –Kellemes időtöltést kívánunk a Sofitelben.

Tom elhadart egy „köszönöm” féleséget, aztán átkarolta a derekam és beszálltunk a liftbe. Szótlanul álldogáltunk egymás mellett, Tom a kártyát forgatta az ujjai között, én a cipőmet fixíroztam. Mindketten vigyorogtunk. Éreztük, sőt tudtuk, hogy ez lesz életünk legjobb nyaralása. Hiszen sütött a nap, a tengerpart egy ugrásra volt, a szállásunk a város egyik legjobb hotelében volt és egész héten kettesben leszünk. Amikor a tekintetünk véletlenül találkozott, úgy éreztem, végem. Azonnal egymásnak estünk. Tom teljesen a lift tükrös oldalához szorított, én pedig felhúztam az egyik lábam a csípőjére és a pólójánál fogva közelebb húztam magamhoz, már ha ez még egyáltalán lehetséges volt. Az ajkai a számról lassan lejjebb vándoroltak a nyakamra és éreztem, hogy a keze is egyre feljebb csúszik a combomon. A tükör teljesen bepárásodott a forró leheletétől, amivel a nyakamba szuszogott.
A lift hirtelen megállt és kinyílt az ajtaja, én pedig nevetve kiszálltam, magára hagyva a még mindig révülten pislogó Tomot.

-Nélkülem úgyse jutsz be, nálam van a kártya – húzott magához néhány percnyi késéssel.

-Nélkülem úgyse kapod meg, amit akarsz – utánoztam őt nevetve.

-Jogos – sóhajtott beletörődve, majd lehúzta a beléptető kártyát, hogy végre bejussunk a lakosztályunkba. –Na szedjük szét a szobát! – kiáltott fel kajánul vigyorogva, nekem pedig feleszmélni sem volt időm, máris az ágyon találtam magam.

Egy órával később a plafont bámulva pihegtünk egymás mellett. Akkor jöttem rá, hogy igazából körül sem néztem még, de nem sok kedvem volt kimászni az ágyból. Oldalra fordítottam a fejem és Tom csokoládébarna szemeibe ütköztem. Édesen mosolyogva figyelt engem, én pedig hozzábújtam. Az illata újra és újra elbódított, mintha valaki fejbe vágott volna. Jó volt csak úgy feküdni a karjaiban. Nem vártam tőle semmilyen vallomást vagy ígéretet, semmilyen sorsdöntő kérdést vagy hasonlót. Az nem illett volna hozzá. Se hozzám.

-Csikiz a hajad – szólalt meg kicsit rekedtes hangon, mosolyogva, aztán arrébb söpörte az arcába lógó tincseimet.

-Tom… - húztam közelebb magamhoz.

-Hm?

-Ugye nem tervezel semmi romantikázást? Ugye nem nyáladzani jöttünk?

Tom felnevetett.

-Ugyan már cica. Minden este bulizunk, hatalmasakat szexelünk és a parton randalírozunk! – vázolta fel az előttünk álló hetet.

-Meg a jakuzziban lazítunk – egészítettem ki egy nyújtózással egybekötve.

-Pontosan – csókolt meg mosolyogva.

-Megnézzük milyen a kilátás innen?

Tom bólintott, aztán kikászálódtunk az ágyból és felvett egy boxert, én pedig a pólóját. Elhúztam a függönyt és kiléptünk a teraszra. A látvány letaglózott. Nagyvárosi fények, autóút, fehér homok, pálmafák és a tenger. Mintha csak az én kedvemért rakták volna így össze. Imádom a nagyvárosokat és a tengerpartot, a kettő együtt, pedig mindent üt. Egyszerűen fantasztikus.

-Lemegyünk? – bökött a fejével a part felé Tom.

 

-Wáá, ezért megfizetsz! – ugrottam a hátára játékosan, de a hirtelen lendülettől és a hullámoktól megtántorodott, aztán mindketten a vízbe estünk.
Nevetve jöttünk fel a víz alól, majd újra fröcskölni kezdtük egymást. A bokáig érő vízben kezdtem el szaladni Tom elől, a lehető legtöbb vizet felverve. Végül Tom elkapott és újra nyakig a hullámok között találtuk magunkat, de most szorosan magához húzott és mélyen a szemembe nézett. Mintha mindentől meg akarna védeni, ha azt szeretné, hogy mindig biztonságban legyek mellette.

-Szere… - kezdett bele, de a szájára tettem az ujjam.

-Tudom.

Tom furán elmosolyodott, aztán kicsit lefröcskölt, jelezve, hogy még nem végeztünk.

 

Azt hiszem még mindig féltem kimondani az érzéseimet. Jól esett volna hallani, hogy szeret, de akkor nekem is viszonoznom kellett volna és úgy éreztem, arra képtelen lennék. Nem azért, mert én nem szeretem, egyáltalán nem. Csak nem tudtam volna szavakba önteni. Olyan ez, mint amikor az embernek elmegy a hangja. Szeretne beszélni, de valami megakadályozza és egy árva hang se jön ki a torkán.
Még akkor is képtelen voltam teljesen őszintén beszélni vele, tisztázni a kapcsolatunkat, az érzéseinket és megbeszélni a történteket. Csak tombolni és játszani akartam, felelőtlenül, és érezni, hogy szabad vagyok, kötelességek és terhek nélkül. Mert féltem egy érzelmes, összebújós héttől, ahol ki kell mondanom, amit érzek. Tudtam, hogy sok rossz dolog történt mostanában és rengeteg ki nem mondott dolog nyomaszt minket már évek óta. Pontosan tudtam, hogy ezeket meg kéne beszélni és rendezni végre a kapcsolatunkat, amire itt a tökéletes alkalom, de könnyebb volt sodródni az árral és behunyni a szemem.

Folyt. Köv.

36. rész -Most önző akarok lenni

2010. okt. 28. 13:50 - írta strawberry24

Haliii!

Bocsánat a késésért, remélem nem lesz több ilyen hosszú kihagyás! Köszönöm a sok-sok kommentet az elmaradás ellenére is, remélem most is kapok egy-két véleményt :)
És van új rész a másik blogomban is: http://abunvarosa.blog.neon.hu/

Bill magányosan lóbálta a lábát a kikötő egyik régi, már nem használt mólójánál. Ideges volt, összezavarodott és tehetetlen. Gyereke lesz… Milyen fura is ez. De nem, nem lehet. Ott a karrierje és Annával is csak nem rég jöttek össze… ez… ez felelőtlenség! Igen, ez az ami a mostani életére is jellemző, egy gyereknek viszont rendszerekre és biztonságra van szüksége. Minden, amit ő nem tud megteremteni.
Idegesen a vízbe vágott egy követ, majd eldőlt a rozoga famólón. Azért nem lehet olyan rossz… Icipici falatokkal etetni, megtanítani beszélni, járni, énekelni neki esténként… És mindezt Annával együtt. Jó, jó, de mi lesz ha elkezd sírni? Ő aztán soha az életben nem lesz képes megvigasztalni. Vagy ha el kell utaznia. Nem hagyhat Annára ekkora terhet, ez a kapcsolatukat is teljesen elrontaná. Vigye magával a gyereket is turnézni? Lehetséges ez egyáltalán?
Bill sokáig győzködte magát érvekkel és ellenérvekkel, de minél inkább próbált kihátrálni a felelősség alól, annál inkább kezdett rádöbbenni, hogy most már nincs visszaút. De ami még ijesztőbb volt számára, hogy nem is nagyon akart visszalépni. Kétségbeesett először, az tény, de annyira nem áll távol tőle a gondolat, hogy gyereke legyen. Főleg nem egy olyan nőtől, akit már nagyon rég óta szeret. Igaz, hogy csak nem rég talált viszonzásra, de attól még ő mindig is szerette.

 

-Gyereked lesz, gyereked lesz! –ugrált izgatottan Tom. –Ezt el sem tudom hinni!

-Pedig igaz…

-Úristen! Bill apa lesz! Én meg nagybácsi! –kiabálta vidáman.

-Halkabban! –tette a szájára a kezét Bill. –Erről még csak te tudsz!

-Oké, nem mondom el senkinek –préselte ki a szavakat Tom, Bill szorítása alól, miközben komolyan bólogatott hozzá.

Bill nagyot sóhajtott és levette kezeit testvére szájáról. Tom elvigyorodott és szinte azonnal kiabálni kezdett.

-Carla, Carla, Billnek gyereke lesz! Gyere gyorsan!

-Tooom! Megkértelek, hogy ne mond el! –vágta vállba őt Bill.

-Bocsi, kicsúszott –vigyorgott szemtelenül.

-Carla, hallottad? Billnek gyereke lesz! –támadott le azonnal Tom. Olyan volt, mint egy besózott kis 5 éves.

-Én Annától tudom –mosolyodtam el.

-Legalább úgy tehettél volna, mintha tőlem tudnád… -jegyezte meg durcásan Tom, mire Bill kárörvendően felnevetett.

-Na és hogy érzed magad? Ünnepelhetünk? –vettem le a polcról egy üveg pezsgőt.

-Előbb beszélnie kell Annával –vette ki a kezemből a pezsgőt Tom. –Addig mi ünneplünk helyette is.

-De… mit mondjak neki azok után? –nézett ránk kétségbeesve Bill.

-Mi után? –kérdeztem értetlenül.

-Az már a te dolgod öcsi, majd kitalálod. –vigyorodott el Tom, majd hátulról átkarolt és elkezdett a szobája felé tolni.

-Nem kéne segítened neki?

Tom megvonta a vállát.

-Ügyes fiú, megoldja –majd látva az arckifejezésem komolyabban hozzá tette. –Ne aggódj, látom rajta, ha valóban segítenem kell. Most viszont… miénk a ház –mosolyodott el kajánul.

-Szerintem neked már nem is szabadna alkoholt adni… még csak a kezedbe sem –motyogtam inkább magamnak, aztán elfeküdtem az ágyán.

Tom elengedte a füle mellett a megjegyzésem és levetődött mellém. Egy hangos durranás kíséretében kinyitotta a pezsgőt (megjegyzem a fele a takaróra folyt) és udvariasan meghúzta, aztán a kezembe nyomta. Nem volt más választásom, én is meghúztam, aztán az ölébe hajtottam a fejem.

-Hiányoztál –vallottam be.

-Nekem még most is… -fordította el a fejét. –Mármint, itthon mindig történik valami, sosincs időnk egymásra. Most egy kicsit önző akarok lenni és elmenni valami luxus szigetre csak veled. Itthon hagynánk a telefonokat és senki nem zaklathatna az idióta gondjaival…

-Az jó lenne, de te is tudod, hogy ez nem így működik. Most különben is, Annának és Billnek szüksége van ránk. Ez nem egy kis probléma… vagy nem is igazán probléma, nem tudom minek nevezzem.

Tom nagyot sóhajtott.

-Azt hiszem még nem is igazán tudom felfogni, hogy az öcsémnek gyereke lesz…

-Szerintem még ők sem.

Tom csak bólintott, aztán átkarolt.

-De ha David elengedne és te is el tudnál szabadulni a cégtől, akkor… lenne kedved elhúzni innen valami jó meleg helyre? –vigyorodott el.

-Mért érzem úgy, hogy már kész terved van és gyakorlatilag az egyetlen lehetőségem, hogy beleegyezek?

Tom édesen felnevetett.

-Davidtől még tényleg el kell kéredzkednem, de amúgy jól érzed.

-És hova megyünk? –ültem az ölébe.

-Még nem tudom –adott egy puszit a nyakamra. –De valahova messzire… -kaptam még egy puszit. –Ahol nincsenek túl sokan, hogy éjjel-nappal a tengerparton szexelhessünk.

-Perverz –löktem el magamtól nevetve. –De egyébként benne vagyok.

Folyt. Köv.

35.rész - Büszke vagyok rád

2010. okt. 4. 18:07 - írta strawberry24

Haliii! :D
Itt a régóta ígérgetett rész, jó olvasást! ;)

Anna zavarában felnevetett. Nem tudott mit mondani, kész, vége, teljesen lefagyott. Némán nézte Bill sokkos arcát és egyre inkább érezte, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Nem erre a reakcióra számított.

 

- Mondj már valamit! – kérte Anna kétségbeesve.

 

Bill üveges tekintettel nézett rá. Látszólag azt se tudta melyik bolygón van.

 

- Mit? – nyögte elveszetten. – Most komolyan gyerekünk lesz? Neked és nekem? Egy… egy gyerek?

 

Anna bólintott, Bill pedig lassan elemezte a választ. Aztán óvatosan körbe nézett, hátha van valahol egy kamera és ez az egész csak egy átverés, a háttérben, pedig jót nevetnek rajta. De rá kellett jönnie, hogy Anna nem viccel, ez a valóság.

 

-Most komolyan… nézz rám, én is egy nagy gyerek vagyok! – kiáltott fel elveszetten –Képtelen lennék felnevelni… és úristen, én, mint apa… ez egy rossz vicc!

 

Anna nem mondott semmit. Szomorúan fürkészte Bill zaklatott arcát, a kezei remegtek, a gyomra görcsben állt. Most mégis mihez kezdjen?

 

-Sajnálom, de ez nekem sok… - rázta a fejét –Csak nem rég jöttünk össze! Én pedig… te jó ég, még mindig nem tudom felfogni! Nekem… kell egy kis idő – dadogta teljesen összezavarodva és kirohant a lakásból.

 

 

Csendben ültem a nappaliban és néztem ki a fejemből. Még a villanyt sem kapcsoltam fel, csak úgy a sötétben meredtem magam elé. Anna terhes, Dominic felbukkan a semmiből, majd Tom kórházba küldi, a szüleim még mindig utálnak és nagy valószínűséggel most már Tom is. Úgy éreztem, az agyam felmondta a szolgálatot, ez túl sok infó volt neki.

-Mért ülsz a sötétben? – huppant le mellém Tom.

Ijedtemben összerezzentem, nem számítottam most senkire.

-Nem tudom.

Tom mellkasába fúrtam a fejem és átöleltem a derekát. Elegem volt már ebből a hétvégéből, de nagyon.

-Elmondod mi bánt? – kérdezte kedvesen, miközben az egyik tincsemmel játszadozott.

-Nem akarok róla beszélni – dünnyögtem morcosan. Mért zaklat ezzel mindenki?! Nem kell minden érzésemet a világba kiabálnom, nincs nekem semmi bajom, amit feltétlenül meg kéne osztanom valakivel.

-Carla…

-Nem! Akadj már le a témáról! – kiáltottam fel idegesen és ellöktem őt magamtól. Szinte ugyan abban a másodpercben tört rám a zokogás és már nem tudtam visszatartani. Erőtlen rongybabaként csuklottam vissza Tom karjaiba, aki csak megértően simogatott. –Látod, ezért nem akartam róla beszélni… annyira elegem van mindenből! És már megint bőgök… te meg… te meg vigasztalsz… nem akarok ilyen nyafka barátnő lenni – mondtam a sírástól szaggatottan.

Tom meglepetten nézett rám.

-Miről beszélsz? Carla, időnként mindenki kiborul. Néha már azért parázok, hogy hátha valami baj van veled, mert sosem sírsz.

-Én szoktam… mint egy idióta kisgyerek. Téged viszont még sosem láttalak sírni.

-Hát… bőghetek egy kicsit, ha attól jobban érzed magad.

Akaratlanul is felnevettem, aztán Tomból is kitört a nevetés.

-Dinka – néztem rá mosolyogva.

-Most már beszélhetünk a hétvégéről? – váltott komolyra Tom.

Nagyot sóhajtottam.

-Szar volt visszamenni oda és látni, hogy semmi sem változott. Hogy a szüleimet abszolút nem érdeklem, hogy még annyit se tudnak rólam, hol dolgozom. És hogy veled is úgy bántak… Én nem akartalak ennek kitenni. Hihetetlenül rosszul éreztem magam, mert én büszke vagyok rád, mindenre, amit elértél az életben és hogy ezek ellenére tök reálisan gondolkodsz, de ők ezt nem látták, nem értették. És meg se próbáltak megismerni! Aztán ott volt Dominik… és mintha újból lázadó 16 éves lettem volna. Éreztem azt a feszültséget, azt a mély gyűlöletet, amit akkor éreztem a családom, a város és mindenki más iránt. Azt hittem beleőrülök. –a szavak csak úgy dőltek belőlem, csupán néhány levegővétel erejéig álltam meg.

-Nem megyünk vissza többet, ha nem szeretnél – törölte le a könnyeimet az arcomról. – Te ott voltál, megpróbáltad… most már felejtsd el őket. Neked itt van az igazi családod.
Tom halványan mosolyogva nézett rám, bizonytalanul a zsebébe nyúlt, majd inkább kirántotta onnan a kezét és csak átölelt.

-A rossz dolgokat csak úgy tudod legyőzni, ha szembenézel velük – dünnyögte a hajamba – Most már nincs mitől tartanod.

-Köszönöm – öleltem őt még szorosabban.

-És cica… Én is büszke vagyok rád – súgta lágyan ezt a kis titkot a fülembe, én pedig hirtelen elképzelni sem tudtam mivel érdemeltem őt ki.

 

Folyt. Köv.

Új-új blog

2010. okt. 3. 13:21 - írta strawberry24

Sziasztoook! :)

Sajnos ismét nem a résszel jelentkezem (de azzal is nagyon igyekszem, a fele már meg van ;]) hanem egy új történettel. Természetesen TH-s. :D Nem akarok sok mindent elárulni róla, majd úgyis kiderül és oldalt amúgy is van egy rövidke tartalom vagy bemutatkozás, lényegtelen minek nevezzük... :D A véleményeket kíváncsian várom! ;)

www.abunvarosa.blogzona.hu

Puszi, Strawberry

Új blog

2010. okt. 1. 19:06 - írta strawberry24

Haliii! :D

Indítottam egy új blogot! Kicsit más stílusú, mint az előzőek, de remélem ez is tetszeni fog. ;)

www.butterflylife.blogzona.hu

Írjatok komit oda is légyszí! :)

34.rész -Mindig csak egy arcát mutatja

2010. szept. 29. 22:12 - írta strawberry24

Sziasztok!
Köszönöm a rengeteg komit, tényleg nagyon örültem nekik!^^ :) Remélem most sokan írtok és akkor majd kedvet kapok hamar a rész íráshoz. :P :D

Anna zaklatottan túrt a hajába, majd megtámaszkodott a mosdónál. Pár pillanatig farkasszemet nézett a tükörképével, aztán megnyitotta a hideg vizet és az arcára locsolt egy kicsit. A várt hatás elmaradt. A feje ugyanúgy lüktetett, a gondolatai ezerfelé cikáztak. Miért pont én? Miért pont most? Miért…?

Leült a földre, a lábai túlságosan remegtek, hátát a falnak vetette és sokadszor is megnézte a négy kis tárgyat. Két csík, két csík, két csík, két csík. Még mindig.
Az egyetlen normális szó, ami eszébe jutott: lehetetlen. Nem így képzelte el ezt az egészet. Pontosabban nem is képzelte sehogy. Hiszen még annyi lehetőség áll előtte, annyi minden, amit még nem csinált… csak egy kis időt szeretett volna még.
Arra pedig gondolni se mert, mit fog szólni hozzá Ő…

 

-Carla? – emelte a füléhez a telefont – Tudunk találkozni? Nagy gáz van. –mondta remegő hangon.

 

Letettem a telefont és azonnal öltözni kezdtem. Soha nem hallottam még Annát ilyen kétségbeesettnek és ez megijesztett. Már a cipőmet húztam a lábamra, amikor Tom állt meg az ajtóban. Az arca kicsit nyúzott volt, gondolom átbeszélgette az egész éjszakát Billel.

 

-Felébredtél? –jelent meg egy fáradt mosoly az arcán.

 

Bólintottam.

 

-Figyelj, elmegyek Annához, nem tudom meddig leszek, de szerintem utána haza megyek. Kell néhány cuccom. –hadartam, miközben gyorsan a táskámba dobáltam az itt hagyott dolgaimat.

 

-Okés. –motyogta. –Jól vagy? –kérdezte pár perc múlva és aggódva végigmért.

 

-Persze, mért ne lennék? –mosolyodtam el automatikusan és futólag rápillantottam, majd ezzel lezárva a témát, mentem is volna ki az ajtón, de Tom kitette a kezét.

 

-Beszélnünk kéne.

 

-Miről? –álltam meg egy pillanatra.

 

-Rólad. Tudom, hogy nem volt könnyű a tegnapi nap. És ne… -rázta meg a fejét, amikor látta, hogy már nyitnám a szám –Ne tagadd le, ismerlek már ennyire.

 

-Majd máskor megbeszéljük a sznob szüleimet, most tényleg sietek –és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, kibújtam a karja alatt.

 

-Hogy akarsz másoknak lelki tanácsokat adni, ha nálad is ugyan olyan káosz van? –kiabált utánam.

 

Megtorpantam.

 

-Carla, erről beszélned kell. Tudom, hogy szar… -lépett hozzám közelebb –Nem engedem, hogy így tönkre tedd magad.

 

Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van. Az évek óta magamba fojtott érzések most cunamiként tomboltak bennem és nem tudtam hova tenni mindezt. Az eddig nem létezőnek tekintett dolgaim most óriási hangerővel ordították a fülembe: „Itt vagyunk Carla! Rád találtunk ennyi év után is! Élünk és virulunk, mint a legszebb rémálmod!” Fogalmam se volt, hogy kezeljem mindezt.
Jó lett volna beszélni valakivel erről. Akiben megbízhatok, aki ismer, aki ott volt akkor délután. Tommal. Több éve először őszintén beszélni vele.

 

-Anna már vár. –mondtam végül és kisétáltam az ajtón.

 

 

-Nem Carlával kéne találkoznod? –húzta fel a szemöldökét az ajtóban Tom.

 

-Már otthon van. Szerintem menj el hozzá. Szüksége van rád. –Anna halványan elmosolyodott.

 

Már sokkal jobban érezte magát. A legtöbb kétsége elmúlt, csak egy maradt hátra. Egy jó nagy. Ott várja az ajtó mögött.
Tom hanyagul a falhoz támaszkodott és zsebre vágta a kezeit.

 

-Nem akar erről beszélni. Tudod milyen…

 

-Tudom, pont ezért kell elmenned hozzá.

 

-Nem akar velem beszélni, hát nem érted?! –kiáltott fel indulatosan –Előttem nincsenek érzései, előlem eltitkolja a múltját, a gondjait, mindent egyedül old meg. Én ebbe nem férek bele, oké?

 

-Bocs, ne haragudj… nem akartam kiabálni veled. –sóhajtott Tom, majd lehajtotta a fejét –Csak tudod, olyan nehéz vele… Tegnap is, letaglózott, amit mondott, álmomban nem gondoltam volna, hogy neki ilyen élete volt. Egyszerűen lefagytam, agyfos, kész, vége. –hadonászott a kezeivel -De jobban örültem, hogy végre megtudtam róla valamint, minthogy kiakadjak. Nekem mindig csak egy arcát mutatja…

 

-Menj már te dinka! –nevette el magát Anna.

 

Tom is elmosolyodott végre, aztán felkapta a kocsikulcsát és már rohant is.
A lakás ijesztően üres lett hirtelen. Anna magára maradt.

 

-Figyelj, 24 éves vagy, van egy céged, megbízható pasid… Talán ez a baba a következő kihívás.

-De még nem állok készen rá! Soha nem akartam anya lenni. Azt se tudom mihez kezdjek egy gyerekkel. Utálom a kicsiket.

-Kicsit korán jött, az tény… Nézd, nem tudom mit mondjak. Én se akarok még gyereket, de valahogy ezt most nem tudom felfogni negatívumként. Anna, úristen, egy új élet növekszik benned! Ez annyira megfoghatatlan. De gondolj bele, a saját gyereked. Együtt homokoztok, fogod a kezét az úton, esti mesét olvasol neki, elkíséred az első nap az iskolába, te vígasztalod meg az első szerelmi bánata után, ott leszel mellette, ha hülyeséget csinál. Szerintem te szuper anya lennél. És persze én is mindig ott leszek melletted, segítek, amiben csak tudok.

Belépett a konyhába és azonnal meglátta az énekest. Éppen hangosan szitkozódott és egy hatalmas foltot törölgetett a pólójáról. Annán egy vidám és kétségbeesett mosoly keveréke tűnt fel. Ő lenne a gyerekének az apja?

 

-Na és Bill? Szerinted ő mit fog szólni hozzá?! Ki fog dobni, amint megtudja…

-Hogy mondhatsz ilyet? Oké, Bill maga is egy nagy gyerek, de hidd el, örülni fog neki. Számára nagyon fontos a család és teljesen beléd van zúgva, ezt a köteléket pedig mi erősíthetné jobban egy babánál?

-Bill… -Anna erősen kételkedett benne, hogy ezt a szinte már suttogásnak minősülő erőtlen, remegő hangot bárki is meghallaná, de az énekes egy széles mosollyal az arcán fordult meg.

 

-Baba! –kiáltott fel vidáman és már ott is termett a lány mellett egy csókért.

 

-Ráérsz most? –pillantott rá Anna.

 

-Persze.

 

Bill ragyogó arccal nézett Annára, még a foltot is elfelejtette a pólóján. Anna viszont egyre jobban kezdett kétségbeesni. Lassan leült egy székre, nehogy összeessen még mielőtt elmondhatná, amit szeretne. De talán ez lenne a jobb megoldás…
Vagy találjon ki valamit amíg nem késő? Aztán vetesse el a gyereket és Bill sose tudná meg? Azt nem lenne képes megtenni.

 

-Mond csak, figyelek. –ült le vele szembe Bill, egy csomag gumicukorral a kezében. –Kérsz? –nyújtotta felé a zacskót.

 

Anna megrázta a fejét. Idegesen tördelte a kezeit, végül felpillantott, egyenesen a mogyoróbarna szempárba. Vége volt. Nem léteztek többé értelmes gondolatok, félelem, kétség, tér vagy idő…

-Terhes vagyok. –bökte ki Anna egyszerűen, még mindig Bill szemeinek hatása alatt állva.

 

Bill szájából kiestek a gumicukrok, amiket az előbb tömködött bele. Szó szerint tátva maradt a szája. Teljesen áthajolt az asztalon és hatalmas szemekkel bámult Annára, mintha nem hinné el, hogy egyáltalán a földön van.

 

-Tessék? –nyögte kétségbeesetten –Azt hiszem elromlott a fülem…

 

Folyt. Köv.

33.rész -Az emlékek rám találnak

2010. szept. 26. 17:04 - írta strawberry24

Sziasztok!
Kicsit szomorú vagyok, hogy az előző részhez csak ketten írtatok. :( Mi ennek az oka? Nem tetszett? Mindenesetre köszönöm azoknak, akik írtak! <3
Most pedig remélem, hogy mindenki bepótolja a múltkori kimaradását és elárasztotok komikkal! :D Én is igyekszem holnap vagy holnap után jelentkezni egy résszel! ;)

-Hogy hol?! – üvöltötte apa vörös fejjel.

-Egy sztriptíz bárban dolgozom. – ismételtem szenvtelenül.

Mellettem Dominic büszkén vigyorgott. Azt hiszem, csak ezért tudtam még tartani magam. De igazából már nem hozott lázba, hogy kiakasztottam őket, hogy talán minden eddigi húzásom közül erre a legdühösebbek. Csak fel akartam menni a szobámba és elfelejteni mindent. Ellenben Dominic nagyon is jól szórakozott a szüleim mérgelődésén.

-Húú, és ha látták volna, hogy rázza! A vérében van! –szúrta oda a végére szemtelenül Dom.

-Még hogy a vérében van?! –szökött egy oktávval magasabbra anyám hangja. – A családunkban soha senki nem alacsonyodott le ilyen szintre! Megaláztad az egész családodat, ezt a szégyent egy örökkévalóság alatt sem tudnánk lemosni magunkról!

Keserűen felnevettem.

-Hát akkor tűntessetek el engem is, rajta. Úgyis minden mocskot láthatatlanná tesztek, nem igaz?

Egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Ösztönösen oda kaptam a kezem a vörösen égő folt helyére, és hatalmas, könnyes szemekkel néztem apára. Még sosem ütött meg.
A döbbenettől mozdulni sem tudtam. Sokkal jobban fájt belül, a lelkemnek, mint az arcomnak. Végül Dominic észbe kapott, átkarolt és feltámogatott az emeletre, mit sem törődve a felbőszült szüleimmel.

-Takarodj innen! A mi családunkban nincs helye olcsó kurváknak! –hallottam tompán a kiabálását. –Te már nem vagy a mi lányunk…

-Hát ennyi lenne a családi dráma. –mosolyodtam el fájdalmasan.

Tom óvatosan letörölte a könnyeimet és még közelebb húzott magához. Szótlanul ültünk a szüleim háza előtt, én Tomhoz bújva sírdogáltam, ő pedig a hátamat simogatta és vígasztaló szavakat súgott a fülembe.

-És utána mi történt? Tényleg elküldtek? – kérdezte csendesen.

-Összepakoltam és elmentem Hamburgba Annához. Azon a nyáron érettségiztünk le mindketten, aztán ő egyetemre ment, én viszont lázadtam és nem akartam tovább tanulni. Ezek után viszont nem maradhattam otthon, így hát én is beiratkoztam az egyetemre. A szüleim költségén. Lenyúltam a kártyájukat. – mosolyodtam el halványan.

Tom vigyorogva megrázta a fejét.

-És Dominic-kal mi lett?

-Találkozgattunk még egy darabig, de aztán valahogy megszűnt az a „nagy szerelem”. Ő Meiningenben maradt, a távolság is nagy volt, nem tudtunk annyit találkozni, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Őszintén szólva, én talán már nem is akartam… Új életet kezdtem, más barátaim lettek, más dolgok voltak fontosak, Dominic pedig egy öntörvényű kamasz volt még mindig és nem illett bele a képbe.

-Mit érezel, ha visszagondolsz rá?

-Nyisd ki a szemed. – bátorított Dominic. – Nyugi, itt vagyok, foglak.

Éreztem, ahogy az egyik keze a derekamra siklik, a másikkal gondolom ő is kapaszkodott. Határtalan biztonság uralkodott el rajtam, lassan kinyitottam a szemeimet is. A látvány letaglózott.

-Wáó, a világ tetején vagyunk! – kiáltottam nevetve.

Vagy kétszáz méterrel álltunk a város fölött, egy híd tetején, pontosabban a korlátján. Gyönyörű volt. Fölöttünk a felhők, alattunk a házak. Úgy éreztem, most valami köztes világban vagyok, ahol csak mérhetetlen szabadság és gondtalanság van. Hogy akár repülhetnék is.
Dominiccal egymásra mosolyogtunk és kitártuk a karjainkat, minden félelemérzet nélkül, mit sem törődve az alattunk tátongó több száz méter mély szakadékról.

Tudtam, hogy nem arra gondol, vonzódom-e még hozzá. Ez a pillanat nem volt alkalmas a féltékenykedésre.

-Nem tudom… bizonyos dolgokért hálás vagyok neki, másokért pedig egyenesen gyűlölöm. De az tény, hogy nélküle soha nem lettem volna az, aki. – sóhajtottam.

-Lehet, hogy most is épp egy barokk – utánozta anyám tiszteletteljes hanglejtését – műkincsgyűjtő összejövetelen áradoznál a ronda bútorokról. – nevetett fel.

Elmosolyodtam. Nem is tudom mihez kezdenék Tom nélkül. Úgy mondtam volna neki valami fontosat, valamit, amiből tudja mennyit jelent nekem, hogy ő a világon a legfontosabb, de végül csak átöleltem. Ő adott egy puszit a homlokomra, aztán mindketten elgondolkodva meredtünk a semmibe.

-Sose mondtam neki, hogy szeretem. – szólaltam meg hirtelen.

-Dominicnak?

Bólintottam, Tom pedig kicsit elgondolkodott.

-Én se mondtam senkinek.

A vállára hajtottam a fejem és becsuktam a szemem.

-Köszönöm… - suttogtam – hogy itt vagy velem.

-Ez természetes. –mosolyodott el kedvesen.

-Tudod, én… -szólalt meg pár perc múlva - azt hiszem mindig is, úgy éreztem… sőt tudtam… de csak akkor ismertem be magamnak, amikor elveszítettelek és rájöttem, hogy milyen… szar. Szóval… - megvakarta a tarkóját és kicsit kétségbeesetten nézett rám.

-Carla! – kiáltotta valaki teli torokból, még mielőtt Tom folytathatta volna.

Felkaptam a fejem és láttam, hogy egy fekete kocsi hatalmasat fékez a ház előtt, majd egy ismerős, szőke bozont pattan ki belőle. Eleinte hitetlenkedve méreget zöld szemeivel, majd egy jól ismert, széles vigyorra húzza ajkait és lendületesen megindul felém.

-Dominic? –nyögtem döbbenten.

-Kislány, hogy kerülsz ide? – nevetett.

-De jó újra látni! – kiáltottam fel és a nyakába vetettem magam.

Kicsit megtántorodott a lendülettől, de még mindig nevetve ölelt át.
Tényleg jó volt őt újra látni. Furcsa volt, de határozottan jó.

-Megváltoztál. – forgatott meg maga előtt –Már nem az az ártatlan kislány vagy. – vigyorodott el.

-Te viszont semmit sem változtál. – néztem rajta végig.

Szőke, kócos haj, csillogó zöld szemek, hatalmas, pimasz vigyor. Mintha még mindig ugyan az a 16-18 éves srác lenne. Fogadni mernék, hogy a kicsapongó életvitele sem változott.

-És mégis mit tököl Meiningenben Miss Hamburg? – kacagott – Azt hittem soha a büdös életben nem látlak itt viszont.

Tanácstalanul néztem rá. Ezt most mégis hogy magyarázzam meg neki?

-Hát… bemutattam a szüleimnek a barátom. Jajj, tényleg, Dominic, ő itt Tom. –fordultam meg hirtelen, amikor rájöttem, hogy el is felejtettem szegényt – Tom, ő itt Dominic.

-Tom Kaulitz? – húzta fel a szemöldökét.

-Hali. –integetett Tom, aztán feltápászkodott a földről és hátulról átkarolta a derekam. Gondolom ez egy fajta jelzés volt Dominicnak, hogy ne is próbálkozzon be nálam. Én nem láthattam, de Tom bosszúsan méregette a szöszi srácot. Nagyon nem volt ínyére ez a találkozás. Mindent összekavart. Ráadásul élete egyik legfontosabb pillanatában…

Feltűnt Dominicon, hogy nem tetszik neki ez az egész, de végül leemelte a tekintetét Tomról és újra rám nézett, ezzel megszakítva a köztük zajló néma párbeszédet.

-Még mindig nem értem, hogy a fenébe kerülsz ide… -nevetett zavarában. –Apuci visszafogadott most, hogy milliomos pasid van?

-Mi van?! – horkant fel mögülem Tom. A hangja idegesnek tűnt.

-Carla, mi a szart csinálsz? –hagyta figyelmen kívül Tomot. –Ugye nem akarsz újra kis sznob csemete lenni, aki bemutatja anyucinak és apucinak a jövendőbelijét, majd kéri a házi áldást és szül egy csomó kölyköt?

-Miről beszélsz? –vigyorogtam értetlenül.

Dominic idegesnek tűnt, én viszont semmit nem értettem. Most mégis mi baja van?

-Arról, hogy újra afféle tartasz, ami elől régen menekültél. Nézz már magadra, ismét a kis tökéletes birodalmadban trónolsz! – kiáltott fel indulatosan. –Azt hiszed nem követem nyomon az életed? Lehet, hogy te elfelejtettél mindenkit a múltadból, de én látom, hogy milyen ribanc lettél megint. Egy kis elit kurva a pincsi kutya pasijával és a szeretőivel!

Felfogni se volt időm, amit mondott, Tom máris közbe avatkozott. Egy hatalmas öklössel Dom arcába. A szöszi megtántorodott, de hirtelen összekapta magát és készült visszaütni, de Tom gyorsabb volt. Dominic a következő pillanatban már a földön ült és az orrából ömlött a vér.

-Jézusom! – sikítottam döbbenten.

-Soha, de soha többé ne merd sértegetni Carlát, különben kitépem a golyóidat és megetetem veled. – közölte vele holt nyugodtan, de ijesztően fenyegető hangon Tom.

-Itt meg mi a… úristen! Tobias, hívd a rendőrséget! –visítozta az egyik szomszéd, aki valószínűleg új pletykára kiéhezve dugta ki az orrát az ajtón. Hát összejött neki…

Én megmozdulni se bírtam, az agyam egyszerűen lefagyott. Még mindig döbbenten bámultan a félájult, vérző orrú Dominicra, de Tom szinte azonnal kapcsolt. Elkapta a csuklóm és azonnal rohanni kezdett velem a kocsi felé. Egy másodpercre megtorpant, vetett egy bizonytalan pillantást a ház felé, végül lemondóan megrázta a fejét és kinyitotta nekem az ajtót, aztán ő is bepattant a kocsiba és már ott sem voltunk.
Teljesen értetlenül bámultam ki az ablakon, de már nem láthattam Dominicot. Mégis mi ütött belé? Mért mondott nekem olyanokat? Pont ő? Az egyetlen ember, akiért képes lettem volna visszajönni ebbe a nyomorult városba… De ő is csak egy kurvának tart… akárcsak a szüleim.
Éreztem, ahogy egy kövér könnycsepp végig száguld az arcomon.

-Sajnálom, sajnálom! –hadarta mellettem teljesen kétségbeesve. –Nem tudom mi ütött belém, eldurrant az agyam. Ne haragudj, soha többé nem fordul elő! Bocsánatot kérek tőle, ha gondolod, meglátogathatjuk a kórházban is, de most muszáj volt elhúznunk a csíkot. David leszedné a fejem… Úristen, komolyan nem vágom mi a szar ütött belém. Sajnálom Carla.

-Tom… -mondtam halkan és lassan rá emeltem a tekintetem. –Köszönöm, hogy megvédtél.

Először meglepve bámult rám, aztán bólintott egyet és bíztatóan megszorította a kezem. Többet nem engedte el.

-Komolyan kiütötted? –kiabálta túl a hangosan csobogó vizet Bill.

Tom elzárta a csapot és egy törölközővel a kezében sétált ki a nappaliba.

-Ja.

Nem volt kedve többet fűzni a témához, már így is bőven elege volt belőle. Egy fáradt sóhaj kíséretében lehuppant a kanapéra, lerúgta a cipőit, aztán felpakolta a lábait az üvegasztalra.

-Őrült vagy. – kacagott Bill, miközben a fejét csóválta. –De megérdemelte… Én melletted vagyok. – vigyorodott el. –Carla mit szólt?

-Nem tom’, elég sokkosnak tűnt. – húzta a száját. – De azt hiszem nem haragszik, bár nem beszéltünk sokat. Csak fel akart menni aludni.

-Szerintem még azt se tudja hova tenni, amit az a fasz mondott neki. Szegény lány… -sóhajtott Bill.

Tom nem mondott semmit. Elgondolkodva meredt maga elé. Már nagyon bánta ezt az egészet. Miért nem tud uralkodni magán?!
Idegesen az arcára nyomott egy párnát és beleordított.

-Akkor meg se kérdezted… ?

-Dehogy, esélyem se volt rá. Különben is, nagy faszság az egész. –nyúlt a zsebébe idegesen. –Sajnos Dominicnak igaza volt… Carlának nem erre van szüksége. –vágta le az üveg asztalra dühösen a kis fekete bársonnyal borított dobozkát. Az, az ütődéstől kinyílt és egy gyűrű esett ki belőle…

Folyt. Köv.

32.rész -Családi "idill" #2

2010. szept. 22. 21:23 - írta strawberry24

-Elnézést a kellemetlenségekért… Szólnunk kellett volna. – pillantott Tom a vegetáriánus tálra –De köszönöm.

 

-Szóra sem érdemes. – mondta hidegen anya, egyetlen pillantásával sem méltatva Tomot.

 

-Ugyan már, hiszen otthon vagyunk. – jegyeztem meg élesen.

 

-Igaz. – préselte ki magából apa.

 

A beszélgetés igen csak akadozva ment, a jeget talán egy jégtörő hajó sem tudta volna szétzúzni. És őszinténszólva, egyikőnk sem volt hajlandó megkönnyíteni a másik dolgát.

 

-És mit szólsz a svájci frank emelkedésének következményeihez? – pillantott fel a tányérjából apa, egyenesen Tomra.

 

-Öhm… Nem igazán vagyok otthon ebben a témában. – vakarta meg a tarkóját Tom.

 

Apa felhúzta a szemöldökét, aztán inkább a hatalmas szelet borjújának szentelte a figyelmét. Szerinte, aki nem ért az árfolyamokhoz, a tőzsdéhez, befektetésekhez és egyéb pénzügyi dolgokhoz, az nem is férfi. Csak szerencsétlen kis félnótás, akit előbb-utóbb elnyelnek a nagycápák.

 

-És hallott már a TDI dízeltechnológiás motorjáról? A legújabb Audikba is ilyen motorokat tesznek. Szerintem tök jók. – kapott be egy falatot Tom – Sokkal kevesebb káros anyagot bocsátanak ki.

 

-A dízel csak egy kis finomkodás. Nőknek való. Így is-úgy is szennyezzük a környezetet, nem mindegy már neki? – kérdezte unottan apa.

 

Tom bólintott egy aprót, de tudtam, hogy nem ért egyet apával, csupán jobbnak látta, ha nem keveredik vitába vele. Hosszú percekig senki nem szólalt meg, gyakorlatilag semmilyen közös témánk nem volt. Apám teljesen érdektelenül falatozott a hatalmas borjúból, látszólag abszolút hidegen hagyta, hogy még hárman vagyunk rajta kívül, anya néha-néha kíváncsi pillantásokkal méregetett minket, Tom tanácstalanul tekintett hol rám, hol a szüleimre, én pedig azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld most azonnal.

 

-Carla! Nem is mutattam még… -kiáltott fel hirtelen anya, majd, mint egy kislány, aki tudja, hogy rosszat tett, gyorsan rendezte vonásait és zavarában megköszörülte a torkát – Láttad már a legújabb szerzeményem? A düsseldorfi licitáláson vettem. Eredeti barokk.

 

Azt hiszem, senki más nem tudná így kiejteni azt a szót, hogy „barokk”. Mint, amikor egy hívő áhítatosan Istenhez beszél, vagy egy vásárlás őrült csajszi azt mondja, hogy „Prada”.
Lassan követtem anya tekintetét, ami egy antik bútoron állapodott meg, a hatalmas étkező másik végében. Egyetlen szóval tudnám jellemezni: bűnronda.

 

-Nagyon szép. – jegyezte meg Tom illedelmesen, majd felém fordult és egy kétségbeesett fintort láttam az arcán.

 

Elfojtottam egy nevetést és inkább hevesen bólogattam. Értékes régiséget anya előtt sértegetni, felér az eretnekséggel.
Ezután ismét kínos csendben ettünk tovább.

 

-Képzeljétek, Tom bandája Európában az első a slágerlistákon! – mosolyodtam el büszkén.

 

Ha valami, akkor a dicsekvés, az érdemek felsorolása remek téma volt a szüleim körében. Kiskoromban, a „partykat”, amikor minden sznob ismerősünk ide csődült, én csak „dicsekvő est”-eknek neveztem. Mindenkinek volt egy másod unokatestvére, egy dédunokája, egy nagyszülő testvérének a feleségének/férjének a testvére, akiről legendákat lehetett beszélni. Az az alap, hogy 6-8 nyelvet beszél valaki. Az még semmi. Aztán határ a csillagos ég… Egymaga, puszta kézzel épít Afrikában autópályát vagy egyszerre végzett el egy agyműtétet, egy szív átültetést és kapta meg a Nobel-díjat meg ehhez hasonlók…

 

-Slágerlista? Az a válogatott szemét, amit a mai fiatalok zenének neveznek? – horkant fel apa.

 

-Bezzeg Chopin és Rossini zenéire már senki nem emlékszik! – sopánkodott anya.

 

-Könyörgöm, a 21. században élünk! Tomék jó zenét játszanak! Nagyon is jót! – mondtam indulatosan.

 

Tom észrevétlenül a combomra tette a kezét, jelezve, hogy ne húzzam fel magam. Apa is köhintett egyet és szigorúan nézett rám, mintha még mindig a neveletlen kamasz lánya lennék. De végül senki nem szólalt meg. Ebben a családban mindenki inkább nyel, csak vita ne robbanjon ki…

 

-Hát… akkor köszönjük az ebédet. – álltam fel.

 

-Máris mentek? – kapta fel a fejét anya. –De hát nem is beszélgettünk még!

 

Biztos voltam benne, hogy csak a kíváncsiság hajtja. Családi összetartás, esetleg érdeklődés a lánya iránt? Ugyan már… Csupán kíváncsi volt a kapcsolatunk minden egyes részletére. A pletykákra, amin még ha a barátnőivel nem is (mert ugye a családi szennyest nem teregetjük ki a szomszédok orra elé), de apával sokáig csámcsoghatnak.
Kelletlenül visszaültem és vártam az erőltetett témájú kérdéseket. Na nem mintha eddig nem ezek lettek volna… Tom udvariasan mosolygott és rendkívül türelmes volt, a rosszindulatú megjegyzések ellenére is. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még ilyen jól neveltnek.

 

-Szóval Tom… zenész. – mondta furán hangsúlyozva az utolsó szót apa –És te lányom? Kapsz elég pénzt a… rázásért?

 

Az arcára is kiült a mérhetetlen undor és gúny, amivel kiejtette a szavakat. Azonnal tudtam mire gondol, de nem akartam elhinni.

 

-Tessék? –kérdeztem vissza reflexből. Tom is értetlenül nézett ránk.

 

-Mondom, megfizetik még a kurválkodást? –ismételte megvetően, egyre növekvő indulattal.

 

-Komolyan ennyire nem tudjátok mi történik velem? –motyogtam döbbenten –Semmiről sem tudtok? Az Annával közös cégünkről?

 

-Milyen cégről? –nézett rám anya érdeklődve.

 

Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Tisztában voltam vele, hogy pocsék a kapcsolatunk és hogy már nagyon rég óta nem beszéltünk, de azért… erről lemaradni! Bármennyire is utáltam a stílusukat, az elveiket és az életvitelüket, a szüleim voltak. Minden ellenére, ők a családom. És fájt, hogy ilyen szinten nem ismernek. Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel. Nem bírtam tovább ott ülni közöttük és nézni a kíváncsi arcukat. Mert ők még most sem fogták fel… Nekik az a normális, hogy nem részei az életemnek, hogy én csak vagyok, valahol észak Németországban, messze tőlük, és néha-néha megjelenek. És erre most kellett rájönnöm.

 

Amint kiléptem az ajtón, úgy éreztem nem megy tovább. A falnak dőltem és megállíthatatlanul előtörtek a könnyeim. Az eddig elfojtott, mélyen elnyomott emlékeim és érzéseim egyszerre zúdultak rám. A család képem egyetlen pillanat alatt romba dőlt, helyette csak a mérhetetlen bizonytalanság maradt. A család, egy alapvető fogalom, egy hatalmas biztonság. Alapszükséglet. Ezt mindenki igényli, az mindenkinek természetes. De ha ez a biztos (vagy annak hitt, annak álcázott) alap hirtelen kibillen a talpunk alól, akkor az egy hihetetlen fájdalommal, ürességgel, bizonytalansággal jár. És ezt éreztem most én is.

 

Pár perc múlva máris két kar fonódott a derekamra.

 

-Ne haragudj, de nem értek semmit… – simogatta a hátamat Tom. –Mi történt?

 

Letöröltem a könnyeimet és a mellkasába fúrtam a fejem, aztán elkezdtem mesélni…

 

Ahogy beléptem az ajtón, azonnal megcsapott a pia szaga. A zene fülsüketítő volt, a neon fények elvakítottak, mégis volt egyfajta hangulata az egésznek. Éreztem, ahogy az adrenalin eluralkodik rajtam. Egy egészen új világba léptem és az újdonság izgalma rögtön magával ragadott. Az éjszakai klubbok nyüzsgése és rossz híre teljesen elvarázsolt.
Sokszor jártam már ilyen helyen, de most egészen más szögből láttam, a színfalak mögül.

Az öltözőm kicsi volt és piszkos, de szerencsére nem kellett sok időt itt töltenem. A „munkaruhám” mindössze egy falatnyi kis fehérnemű volt.

Ahogy átvágtam a tömegen a színpadig, éreztem magamon a kiéhezett férfi tekinteteket. Kissé feszélyezve éreztem magam a hiányos öltözékemben, de amikor felléptem az emelvényre és táncolni kezdtem minden megváltozott. Tudtam, hogy itt senki nem nyúlhat hozzám, csak a nyálukat csorgathatják utánam. Izgalmas volt az egész helyzet, imádtam az éjszakai életet, de nem ez volt a fő motivációm. A szüleim döbbent arcát akartam látni. Megbotránkoztatni őket, úgy mint még soha. Hogy tudják, én más vagyok, mint ők. Én nem arra az életre vágyom, amit ők szántak nekem.
Végig mosolyogtam, mondhatni szívvel táncoltam. Nem monoton, mint itt a legtöbb lány. Úgy éreztem, most igazán az én akaratom érvényesül, csakis az én döntésem volt. Nem éreztem megalázva magam, hiszen én egész más nézőpontból tekintettem erre az egészre. Nekem ez csak szórakozás volt. Egészen addig, amíg az első részeg férfi egy papírpénzt nem gyömöszölt a bugyimba. Azt hiszem, soha életemben nem éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak, mint akkor. Amíg a férfi odaadta a pénzt, abban a pár másodpercben gyakorlatilag ott fogdoshatott, ahol csak akart. És nekem egy szavam se lehetett.
Hirtelen mindenkit ellenséges, perverz disznónak láttam. Undorodtam az egész helytől. Egyetlen perc elég volt ehhez… Már nem érdekelt a szüleim bosszantása, a kitörés a sznob világból, csak haza akartam menni és meg nem történté tenni ezt az egészet.

Amikor lejárt a munkaidőm és kiléptem a hátsó ajtón, magamra húztam a pulcsim is. Nem volt hideg, de takarni akartam magam, amennyire csak lehetséges.
A fal mellett Dominic álldogált, az arca azonnal felragyogott, amint meglátott.

-Szia! –kiáltott fel vidáman és megcsókolt. –Na, milyen volt az első munkanap? –vigyorodott el.

-Jó. –vontam meg a vállam és magamra erőltettem egy mosolyt is, majd hagytam, hogy Dominic átkaroljon.

-Mondtam én, hogy jó ötlet! –húzta ki magát büszkén. -Haza kísérlek, oké? Kíváncsi vagyok a szüleid arcára. –nevetett fel.

-Oké. –mondtam halkan.

Útközben újra és újra lepörgettem magamban az elmúlt órák eseményeit. Nem tudtam hova tenni őket. Csak azt tudtam, hogy ezt hiába mesélném el bárkinek, fogalmuk se lenne, mit éreztem akkor. És hogy ezt a sebet sokáig fogom magamban hordozni…

-Ezt az oldalát még senkinek nem meséltem el. –fejeztem be a történetem.

 

Tom teljesen ledöbbenve nézett rám, végül szorosan átölelt.

 

-Én soha nem engedném, hogy ilyen helyen dolgozz. –dünnyögte a hajamba.

 

Folyt.Köv.

31.rész -Családi "idill" #1

2010. szept. 19. 14:07 - írta strawberry24

Haliii!
Bocsi a késésért, de most hoztam a részt. :) Véleményeket nagyon várok!!! :D

És egy kis ajánlás... Legjobb barátnőm, Anna is elkezdett egy történetet, itt blogzónán, szóval kötelező elolvasni! ;) www.eyepowder.blogzona.hu (természetesen TH-s :D)

Tom vidáman pattogtatta ujjait a kormányon, amíg én századjára is ellenőriztem, hogy lekapcsoltunk-e minden villanyt, bezártam-e az ajtót, jó-e a sminkem, stb. Titokban reménykedtem, hátha addig húzom az időt, míg végül Tomnak elege lesz és nem megyünk sehova. Bár nem úgy tűnt, mint aki hezitál, így hát vettem egy mély levegőt és beültem mellé.

-Mehetünk? –pillantott rám Tom

Bólintottam, majd egy nagy sóhaj kíséretében a hajamba túrtam és hátra dőltem. Nem akartam a szüleimhez menni. Ideges voltam és féltem. De Tom hajthatatlan volt.
Sokszor lopva pillantottam a műszerfalra, hátha valami puszta közepén kifogy a benzin vagy esetleg lerobbanunk és akkor szépen haza vontatnak minket. Azt hiszem soha életemben nem voltam ennyire szánalmas…

-Mért nem akarsz találkozni velük? –szólalt meg Tom

-Az én gyerekes lázadásaim nem fértek bele az ő tökéletesen sznob életükbe, ennyi. –zártam is le a témát

Láttam rajta, hogy részéről még egyáltalán nincs lezárva, de nem mondott már semmit. Aggódva rám pillantott, aztán újra az utat figyelte, de egészen Meiningenig, régi otthonomig simogatta a combom.

-Hát itt volnánk… -szálltam ki feszengve

-Nem semmi. –nézett a hatalmas házra Tom –Fogadjunk, hogy már 4 évesen is kis hercegnőként éltél. –karolt át nevetve

-Akkor még igen… Na essünk túl rajta.

Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni azt a mérhetetlen tánacstalanságot, rosszul titkolt haragot és bizonytalanságot, ami az első pár percben alakult ki négyünk között. Persze mindenki gyorsan magára kapta a kedves és nyájas álarcát, mint ahogy az a normális embereknél lenni szokott. Nehogy kimond az őszinte véleményed, áhh, azt nem illik, inkább nyeld le és vigyorogj. Egyedül Tom álldogált mellettem őszinte értetlenséggel.

-Tom Kaulitz. –nyújtotta a kezét először anyámnak

A szüleim furcsa grimaszt vágtak, anya pedig lassan és vonakodva emelte fel a kezét. Tom elbizonytalanodva rám pillantott, én pedig alig észrevehetően megráztam a fejem és kicsit csücsörítettem. Tom teljesen ledöbbenve nézett rám, mire kis híján elnevettem magam. Végül egy nyújtózásnak álcázott mozdulattal megpusziltam a kezem és jelentőségteljesen rá néztem. Szerencsére vette a lapot és kezet csókolt anyámnak, majd kezet fogott apával. A szüleim meggyőződése, hogy ők a ház urai, azért illik méltóképpen köszönteni őket.

-Na, mi a kaja? – kérdeztem a szertartásos bemutatkozás után

-Az ebéd – hangsúlyozta ki apa – előételnek füstölt lazac, kaviáros pirítós, majd francia hagymaleves, főételnek pedig borjú s…

-Tom vegetáriánus. –szóltam közbe

-Ohh. – nyögte anya döbbenten – Akkor… kis türelmeteket kérem, máris szólok a szakácsnőnek.

És egyedül hagyott minket apa hidegen méregető szemeivel. Úgy vizslatta Tomot, mintha valami földön kívüli lény lenne.

-Megmutatom Tomnak a régi szobám. –mondtam gyorsan és máris eltűntünk a lépcső fordulóban

-Mondtam, hogy nem jó ötlet… -huppantam le az ágyra

-A szüleid kicsit… merevek, de nincs gáz. –nyugtatott meg Tom, majd az egyik polchoz sétált és a képeket kezdte nézegetni

-Ez de aranyos! –nevetett fel és felém nyújtott egy képet rólam, amin 2-3 évesen, fülig nutellásan vigyorgok a kamerába

Azt hiszem ezt csak azért tettem ki, mert én soha nem lehettem maszatos. Már fél évesen is mindig patyolat tiszta voltam, vasalt ruhákkal, tökéletes hajjal. Ez az egyetlen kép, ahol igazi gyerek voltam.

-Ez ki? –mászott fel mellém Tom, kezében egy másik képpel

13-14 éves lehettem és egy kócos, szőke hajú fiú ölelt. Mindketten gondtalanul vigyorogtunk.

-Első nagy szerelmem és egyben kicsit a mentorom is. –mosolyodtam el az emlékek hatására.

Némán sétáltunk az egyforma, fehér kerítéses házak előtt. A gyep mindenhol gyönyörű zöld volt a rendkívüli forróság ellenére is. Csendes, idilli hangulat uralkodott a környéken, és mi pontosan ez elől menekültünk. Bár én még akkor csak tudat alatt.
Néha-néha lopva rá pillantottam Dominicra. Szőke haja ezerfelé állt, mintha soha az életben nem találkozott volna még fésűvel. Ajkai laza félmosolyra húzódtak, a tornacipője csak félig-meddig volt bekötve, de ez őt láthatóan nem zavarta. Igazi vagány kis utcagyerek volt. Szöges ellentéte nekem és az egész életemnek. Még én magam sem értettem mi tetszett benne ennyire, hiszen olyan tökéletlen volt.

-Nekem lassan haza kell mennem – szólaltam meg, amikor már jó ideje a kedvenc kidőlt fatörzsünkön üldögéltünk, messze a külvárostól.

-Maradjunk még egy kicsit, kérlek! – nézett rám hatalmas zöld szemeivel.

-El fogok késni – sóhajtottam szomorúan.

-És? – mosolyodott el, mint egy csíntalan kisgyerek.

Nem értettem mit nem ért ezen. Felhúztam a szemöldököm és úgy néztem rá.

-8-ra haza kell érnem minden este. Ez a szabály!

-Ugyan már, lazíts egy kicsit! – kacagott.

Dühösen pillantottam rá. Hát nem érti, hogy haza kell mennem? De ő még mindig nem volt hajlandó megkomolyodni. Rám vetette magát és játékosan összekócolta pontosan beállított hajam.

-Jézusom! Mit csinálsz?! – sikítottam ijedten.

Azonnal rendezgetni, simítgatni kezdtem barna fürtjeimet. El se tudtam képzelni mi a fene üthetett Dominicba.

-Sose voltál még igazán szabad? – kérdezte hirtelen.

-Ezt hogy érted?

-Hát, hogy mindig azt csinálod, amit a szüleid mondanak… Sose gondoltál még arra, hogy milyen lenne, ha egyszer bármit megtehetnél, amit csak szeretnél? Ha nem kéne apuci pici lányának, jó kislánynak lenned…

-Én nem is vagyok az! – kiáltottam fel mérgesen.

-Dehogynem. – vigyorgott szemtelenül Dominic.

Sértődötten felhúztam az orrom és leugrottam a fatörzsről. A száraz gallyak megreccsentek a kis balerina cipőm alatt, ahogy duzzogva vonultam vissza a tökéletes kis birodalmamba. Ideges mozdulatokkal próbáltam rendezgetni a hajam, aztán hirtelen megtorpantam. Lassan megfordultam, Dominic még mindig a fatörzsön ült és egyenesen rám mosolygott.

-Milyen érzés? – kérdeztem halkan.

Tom elgondolkodva nézte a képet, amíg meséltem neki. Láttam rajta, hogy kezdi megérteni a köztem és a szüleim között lévő feszültség okát. De nem mondott semmit, csak csendben emésztette a dolgokat. Végül letette a képet az éjjeliszekrényre és olyan Tomosan elmosolyodott.

-Azért én jobban nézek ki, mint ez a Dominic.

Felnevettem. Nem is ő lett volna, ha ezt nem mondja.

-Igen, sokkal szexibb vagy. – vigyorogtam és egy puszit nyomtam a szájára, ő pedig közelebb húzott magához és megcsókolt.

-De nem csak ennyiről van szó, ugye? Minden gyerek lázad… Ezért nem tagadtak volna ki. – nézett rám komolyan.

-Hát… mindenki egy kicsit másképp lázad.

-Mit csináltál? – simított ki egy tincset az arcomból.

-Kész az ebéd! – hallottuk lentről.

Folyt.Köv.

30.rész -Martini, Häagen, Skittles és az Elba

2010. szept. 12. 13:09 - írta strawberry24

Sziasztok!
Hát itt a rész, kivételesen sikerült betartanom az ígért időpontot! :D Köszönöm a rengeteg komit és emailt! Egyre többet írtok, aminek nagyon-nagyon örülök! <3

-Légyszí, légyszííí! –jött utánam Tom

 

-Nem akarom, oké?! –torpantam meg idegesen

 

-De megígérted! –nyafogott kisfiúsan

 

Akármennyire is dühös voltam, nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Ha nyafogásról volt szó, akkor Tom a király. És ez összekötve a férfias kinézetével, elég vicces volt.

 

-Te sem akarhatod komolyan… -sóhajtottam

 

-De igen, én szeretném megismerni a szüleidet. –vigyorgott

 

-Más pasik fejvesztve menekülnek a szülői látogatások elől, te meg ezért könyörögsz… -forgattam a szemeim

 

-Először is, én nem más pasi vagyok, hanem A Pasi. –húzott magához nevetve –És ennyi év után már igazán itt lenne az ideje, hogy bemutass nekik, nem gondolod? –nézett rám komolyan

 

Nagyot sóhajtottam és a mellkasára hajtottam a fejem.

 

-Ez nem olyan egyszerű… talán még saját magamat is be kéne mutatnom nekik, olyan rég beszéltünk már. –dünnyögtem a pulcsijába

 

Tom felnevetett és egy puszit nyomott a homlokomra.

 

-Biztos nem olyan tragikus a helyzet.

 

Hát persze, hogy is érthetné ezt ő? Tökéletes családja van… Egy szerető, gondoskodó anya, egy 110%-ig megbízható ikertestvér, aki bármit feláldozna érte és egy jó fej nevelőapa, akit már szinte vérszerinti apjának tekint. Tomot mindig szeretet, bizalom és családias környezet vette körül. Ő soha nem volt kitagadva… Fogalma sincs milyen az, amikor valaki nem szívesen megy haza, mert nem érzi otthonának azt a helyet, ahol felnőtt és őt sem látják ott szívesen.

 

Pár perc múlva mégis a telefonommal a fülemen találtam magam. Ez a srác egyetlen mosolyával rá tudna venni akár arra is, hogy ugorjak le egy hatalmas szikláról, komolyan. Persze most legszívesebben letöröltem volna azt az elégedett vigyort a képéről, de úgy igazán nem tudtam rá haragudni. Őszintén szólva nagyon is jól esett, hogy ennyire szeretné megismerni a szüleimet és a várost ahol felnőttem, de ilyen körülmények között nem igazán tudtam erre koncentrálni.

-Szia… anya. –préseltem ki magamból az utolsó szót

-Carla? –szökött magasba a hangja –Minek köszönhetem, hogy felhívtál? –kérdezte hideg, kimért hangon, de a meglepettségét nem tudta elrejteni

-Gondoltam, találkozhatnánk… -mondtam esetlenül

Anyám rosszallóan hümmögött egyet a vonal végén.

-Miért? –kérdezte egy kis hatásszünet után

Tanácstalanul pillantottam Tomra, miközben eltátogtam neki a kérdést. Ő lelkesen mutogatott magára.

-Szeretném bemutatni a barátom.

Anya érdekes hangon felnevetett. Mindig ezt csinálta, ha nem tudta hova tenni nagy hirtelen az információt. Gondolom már az is nagy sokk volt neki, hogy ennyi év után és azok ellenére felhívom őt, nem hogy még azzal állok elő, hogy haza viszem a barátom, akiről mellesleg még egy szót sem hallottak.

-Nézd Carla… nem hiszem, hogy… mármint tudod… nem csak én… -habogta anya

Most először csengett őszintén a hangja. Mintha némi aggodalmat véltem volna felfedezni benne, de ezt nem mertem volna biztosan állítani. Mindenesetre kétségbeesett és összezavarodott, ennyit tisztán kivettem.

-Tudom, de ne idegeskedj emiatt. –zártam is le gyorsan a témát

-Hogy hívják? –kérdezte ismét kimérten, néhány perc múlva

-Tom. Tom Kaulitz.

-Ch… szóval igaz, amit írnak. –horkant fel

Nem válaszoltam.

-Ma a Bild-ben, holnap már a Playboy-ban fogod kelletni magad? –kérdezte megvetően

-A Bild és a Playboy nem igazán sorolható egy kalap alá. –sóhajtottam türelmesen elfogult anyámnak –Különben is, a pletyka lapokba akkor is bekerülhetek, ha én nem akarom.

-Nem kellett volna összeállnod azzal… -utalt Tomra –Az ilyenekkel csak a baj van, mocskos szoknya vadászok mind! A pénzt meg csak úgy kapják, egyetlen fotóért, aztán mindet elverik egy éjszakai bárban… És még ők panaszkodnak, hogy nehéz az életük! Ch… meg áll az eszem! De hát zsák mindig megtalálja a foltját. –szúrta a monológja végére csípősen

-Mintha te olyan nehezen jutottál volna pénzhez! –kiáltottam fel idegesen

Kezdtem kijönni a sodromból, de hogy elkerüljek egy több órás veszekedést, nem hagytam időt a reagálásra. Gyorsan összeszedtem magam és nyugodt hangon folytattam.

-Mindegy is… Akkor elmehetünk hozzátok egy délutánra?

Anya pár másodpercig hallgatott. Szinte láttam magam előtt, ahogy összeráncolja a homlokát és mérlegel.

-Most szombaton?

-Akár. –mosolyodtam el halványan

Győztem. A kíváncsisága nagyobb volt a haragjánál és nem mellesleg, Tom kiváló pletyka alany lehetett a barátnői körében.

-Rendben. –mondta olyan hangsúlyban, ahogy az úri hölgyek szokták –Nos, szia.

-Szia. –köszöntem el gyorsan és már ki is nyomtam a telefont

Fura volt ennyi idő után hallani anya hangját. Kicsit felkavart, főleg, hogy nem sokára látnom is kell, őt is meg apát is. És szegény Tom… fogalma sincs mi vár rá.

-Na, mikor megyünk? –kérdezte lelkesen

-Szombaton.

Tom mosolya is lehervadt az arcáról, amikor látta milyen gyötrelmes fintorokat vágok. Gondterhelten sóhajtott egyet, leült a kanapéra és az ölébe húzott.

-Mért nem akarsz bemutatni nekik?

-Tom, nem erről van szó. Én nem akarom látni őket. És ők se engem… Nem akarlak közutálat tárgyává tenni.

Édesen felnevetett.

-Ugyan már, ez hülyeség. Engem meg ne félts, jól ki fogunk jönni a szüleiddel.

-De nem akarok visszamenni oda, nem érted?! –csattantam fel

Hát még mindig nem érti? Komolyan nem tudja felfogni, hogy ez nem vicc?!

-Mi történt? Miért nem akarod látni őket? –kérdezte csendesen

-Nem akarok róla beszélni.

Feldúltam kimásztam az öléből és felmentem a szobába. Egyedül akartam lenni egy kicsit és nem gondolni semmire. Nem volt kedvem a hétvégi borzalmakra gondolni…

Este 10 körül, Tom bejött a szobába és elhadarta, hogy valamiért el kell mennie, de siet vissza. Félálomban elmotyogtam egy „jó”-t, bár azt hiszem akkor is azt mondtam volna, ha bejelenti, hogy Szibériába megy vízisíelni. Aztán mint akit kiütöttek, egyből vissza is aludtam.

-Carla… ébredj, hahó. –simogatott valaki

Lassan kinyitottam a szemem. Még teljesen sötét volt, de Tom olyan közel ült hozzám, hogy tisztán kivettem az arcát.

-Mi a baj? –kérdeztem álmosan

-Csak gondoltam elmehetnénk valahova kettesben. –vigyorgott

Kinyúltam a telefonomért és megnéztem mennyi az idő. Éjjel fél 2. Gyakran találkoztunk ilyen későn, mert nappal a rajongók és a fotósok miatt nem igazán mehettünk sehova, de most kicsit meglepett a dolog. Már nagyon régóta nem mentünk együtt sehová.
Álmoskásan mosolyogva felültem.

-Hova megyünk?

-Az Elbához.

 

 

A kocsiban egyikőnk sem szólalt meg, Tom az utat figyelte, én pedig néztem ki az ablakon. Fleestedt, ahol laktunk Hamburg másik végében volt az Elbához képest, így kicsit hosszúra nyúlt az út. Az alsteruferi kikötő előtt megálltunk egy benzinkútnál, hogy bevásároljunk.

A kocsiból kiszállva nagyot nyújtóztam. Kicsit még mindig álmos voltam, de az éjjeli város hangulata és a tény, hogy most csak Tommal vagyok nagyon feldobott.
Kézen fogva besétáltunk és vettünk egy csomag gumicukrot, két doboz Häagen fagyit és egy üveg Martinit. Ezek nálunk bármikor szóba jöhettek.

Tíz perc múlva Tom leparkolt Alsterufer egy csendesebb részénél és lesétáltunk a partra. Rajtunk kívül csak néhány hajómunkás volt, de tőlük nem kellett tartanunk. Leterítettünk egy plédet a földre, Tom leült rá, én pedig a lábai közé és a mellkasára dőltem.

-Szar volt nélküled. –szólalt meg Tom és meghúzta a Martinis üveget

 

-Nekem is. –néztem fel rá és én is ittam egy kicsit –Ne veszekedjünk többet.

 

-Nem fogunk. –mosolyodott el

 

-Akkor se, ha megeszem a kedvenc gumicukrodat? –vigyorogtam és kikaptam a kezéből a csomagot, amit épp fel akart bontani

 

-Nem, akkor egyből doblak. –nevetett fel, aztán visszavette a Skittles-t

 

Megfordultam, hogy szembe legyek vele, aztán lerángattam az orráig a kapucniját és meghúztam a madzagjait. Ezt utálta és persze most is hangot adott ennek, csak sajnos túl nagy volt a lendület és mindketten hátra estünk. Ő a földre, én meg rá, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés.

 

-Fürdünk egyet? –kérdezte hirtelen

 

-Itt? –néztem rá meglepve

 

-Aha. –bólogatott hevesen és már le is kapta rólam a felsőm

 

-Hééé! –csaptam a kezére nevetve

 

Gyorsan levetkőztettük egymást és berohantunk a folyóba. Mint két felelőtlen, gondtalan kisgyerek. Egymást fröcsköltük, nevettünk, visítottunk, csókolóztunk és egy régi, már nem használt mólóról ugráltunk be. Minden újra teljesen rendben volt köztünk, mint a legelején. Megcsináltunk minden hülyeséget, ami csak eszünkbe jutott és boldogok voltunk. Még a szombati szülői látogatást is sikerült elfelejtenem, pedig pontosan tudtam, hogy Tom azért hozott ide, hogy ne gondoljak rájuk. Az elején ez nagyon idegesített, de már csak rá tudtam koncentrálni. Az se érdekelt, hogy 3 óra múlva el kell indulnom dolgozni.

 

-Vennünk kéne egy szigetet. –karolta át a derekam Tom –Gondolj bele, egy egész szigeten csak mi ketten… -hajolt közelebb vigyorogva

 

-Hmm… Jól hangzik. –mondtam mosolyogva, aztán becsuktam a szemeim és hagytam, hogy megcsókoljon

 

Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz. Tom ajkai lassan áttértek a nyakamra, én pedig ösztönösen hátra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférhessen. Hirtelen felkapott az ölébe és kivitt a partra, aztán ledőltünk a plédre, hogy ott csókolózzunk tovább…

 

Folyt.Köv.

29.rész -Jó lenne, ha valami biztos alapon állnánk

2010. szept. 9. 21:19 - írta strawberry24

Sziasztok!
Nagyon köszönöm a sok-sok komit és az email-t! <3 Ezt a részt Annának ajánlom, hátha inspirálja végre egy rész megírására :P És Emőkének, aki olyan gyönyörű véleményt írt nekem email-ben <3

Bill még egyszer utoljára ellenőrizte magát a visszapillantó tükörben, aztán felkapta a hatalmas csokor rózsát az anyós ülésről és besietett az étterembe.

-Bill Kaulitz. –mondta az előtérben álló férfinak, aki a foglalásokat intézte, de felesleges volt, az ikrek itt már törzsvendégnek számítottak

 

-Ohh, Herr Kaulitz, jó estét kívánok. –üdvözölte őt nyájasan

 

-Jó estét. –viszonozta a gesztust Bill félvállról

 

Türelmetlenül nyújtogatta a nyakát, hátha meglátja valahol Annát. Kicsit késésben volt és rettenetesen izgult. Úgy tűnt, kezdenek összejönni, de a kapcsolatuk még nem volt tisztázott és igencsak frissnek számított.

 

-Jöjjön Herr Kaulitz, a kisasszony már megérkezett. -invitálta az Indochine belső részébe a férfi

 

Szertartásosan összecsukta a kemény borítós füzetet, amiben a foglalások voltak számon tartva, majd elkísérte Billt Annához. A lány az étterem terasz részén ült, egy eldugott kis sarokban és idegesen gyűrögette a szalvétáját.

 

-Köszönöm Herr… Löhm. –olvasta le a férfi arany névtáblácskájáról Bill

 

Löhm biccentett egyet, majd eltűnt.

 

-Szia. –adott egy finom kis puszit Anna arcára Bill –Bocsi a késésért… öhm… ezt neked hoztam. –nyomta a kezébe kissé esetlenül a csokrot

 

-Köszönöm. –szagolt bele a kellemes illatú virágokba Anna

 

Bill tétován leült, aztán Annára pillantott. Ahogy a tekintetük összetalálkozott, mindketten elmosolyodtak. Hirtelen elmúlt a gyomorgörcsük, az idegességük, a kételkedések, csakis a másik számított.

-Milyen italt hozhatok? –rontotta el a pillanatot egy túlbuzgó pincér

 

 

-Olyan gyönyörű. –sóhajtott Anna, miközben elmélázva nézte a várost

 

-Szerintem is, de a városokat túl értékelik… Mi lesz az emberekkel? –pillantott Bill a lányra –Rájuk nem mondjuk, hogy „gyönyörű”, mármint úgy igazán… szívből. Pedig akitől most a szívem a torkomban ugrál az te vagy, nem Hamburg.

 

Mindketten mélyen néztek egymás szemébe, aztán szinte egyszerre hajoltak közelebb. Végig a másik tekintetét fürkészték, majd amikor az ajkaik már súrolták egymást, lassan lecsukták a szemüket. Igazi érzelmes és őszinte csók volt, olyan, amit az emberek már rég elfelejtettek…

 

[Nem engedte felrakni, de U2-tól a With or without you című számot terveztem ide]

-Toom! –vetettem magam a nyakába az ajtóban

 

Nem hívtam, de tudtam, hogy a délelőtti után át fog jönni. Biztos voltam benne, hiszen eddig is mindig így történt. Azóta már mindent ezerszer átrágtam és bármilyen ijesztően is hangzott számomra, rájöttem, hogy képtelen vagyok elengedni Tomot. Pokolian hiányzott és már el se tudnám képzelni az életem nélküle.
Úgy öleltem őt, mint egy éhező az utolsó morzsát. Annyira bántam az utóbbi hónapokat… olyan sok rosszat tettünk egymással… most már csak vele akartam lenni, békésen.

 

-Szia. –nyelt egy nagyot és ő is átölelt

 

Pár perc múlva észbe kaptunk és leültünk egy kanapéra, hogy átbeszélhessük a dolgokat. Sokáig csak csendben ültünk egymás mellett, nem tudtuk, hogy ezek után mit is mondhatnánk. Megbeszéljük a dolgokat vagy minden el van felejtve?

 

-Ugye tudod, hogy Lucas nem jelent nekem semmit? –néztem rá

 

Ezt feltétlenül tisztázni akartam vele, szerettem volna, ha tudja. Tom bólintott.

 

-Tudom, hogy nagyon szemét húzás volt, de annyira sajnálom! Én nem… -hadartam

 

-Carla… -szakított félbe elgyötörten –Azt hiszem most az egyszer jobb lenne, ha csak felejtenénk. Mindent, ami történt… oké?

 

-Mi a baj? Ugye… ugye nem? –kaptam fel a fejem kétségbeesetten

 

Láttam rajta, hogy kínlódik magában, hogy valami baja van és attól féltem, szakítani akar. Hogy elege lett belőlem és a dolgaimból, esetleg megutált a szemét húzásaim miatt. Eddig eszembe se jutott ez a lehetőség… nem számoltam azzal, hogy Tom már talán nem is akarja ezt folytatni. Igazából meg tudnám érteni, de nem akartam. Rettegtem attól, hogy kimondja „végeztünk egymással”.

 

-Mi? Nem, nem… dehogyis. Nem akarok szakítani. –rázta a fejét hevesen, én pedig szinte hallottam ahogy a több tonnás kő leesik a szívemről –Szeretlek és ezen az se változtat, hogy annyiszor átcsesztél… persze tudom, én se voltam egy szent, de mindegy is, felejtsük el. –legyintett –Én csak azt szeretném, ha kicsit komolyabban vennénk egymást és a kapcsolatunkat.

 

Nem tehetek róla, de kitört belőlem a nevetés. Annyira abszurd volt, hogy ezt pont Tom mondja… Ő a csajfaló, a rosszfiú, a független, aki mindig a hatalmas szabadságát hangoztatta… Azt mondja nekem, hogy vegyük komolyabban a kapcsolatunkat. Ez most valami vicc?
Tom felhúzta a szemöldökét és értetlenül nézett rám.

 

-Ne… haragudj. –nyögtem –Hogy érted ezt?

 

Igyekeztem lenyugodni és komolyan venni őt, ugyanis a nézéséből ítélve, nem volt vicces kedvében.

 

-Hát, hogy olyan normális legyen minden… Nem csaljuk meg egymást, együtt megyünk nyaralni, néha akár vacsizhatnánk is kettesben… meg… akár vissza is költözhetnél hozzánk. Hogy kicsit többet tudjunk együtt lenni… Hiányzol. –hadarta –És… mondjuk… bemutathatnál végre a szüleidnek is. –bökte ki a lényeget

 

-Okés, benne vagyok… hogy mi vaaan?! –kaptam észbe -A szüleimnek? Na nem, az kizárt! –tiltakoztam hevesen

 

-Carla ne csináld már, én is bemutattalak a szüleimnek.

 

-Az igazi apádat nem ismerem. –hoztam fel ezt a gyenge mentséget

 

-Hát őt én sem. –mondta elsötétült tekintettel

 

-De Tom, kérlek, ezt te sem akarhatod komolyan. –néztem rá könyörgően

 

Teljesen kiakadtam. Az, hogy bemutassam nekik Tomot fel se merült bennem.

 

-Mutass be a szüleidnek és akkor elhiszem, hogy te is komolyan gondolod velem. Nem kérem, hogy gyere hozzám feleségül és kötelezzük el egymást egy életre, de jó lenne, ha valami biztos alapon állnánk azért…

 

-De te ezt nem értheted! –kiáltottam fel –Te tök jóban vagy Simone-nal, de én az anyámmal… Nem, ebbe nem megyek bele!

 

Tom lemondóan sóhajtott, aztán felállt és elindult az ajtó felé.

 

-Sajnálom.

 

-Ne, várj! –pattantam fel

 

Bepánikoltam. Még jobban, mint ezelőtt. Teljesen össze voltam zavarodva, fogalmam se volt mit csináljak, de annyi biztos volt, nem hagyhatom, hogy kisétáljon az életemből.

 

-Igen? –fordult vissza és szomorúan nézett rám

 

Hosszú másodpercekig magamban mérlegeltem.

 

-Jó… -szólaltam meg végül –Legyen, bemutatlak a szüleimnek.

 

Tom hirtelen elvigyorodott és felkapott. Őt láthatóan nagyon feldobta a hír, én viszont koránt sem éreztem magam ilyen vidámnak. Vissza a szüleimhez ráadásul Tommal? Úristen, mibe másztam bele?

Folyt.Köv.

28.rész -Van valami, amivel már nagyon rég óta tartozom

2010. szept. 5. 14:18 - írta strawberry24

Összébb húztam magamon a rövidke szatén köntösöm és leszökdeltem a lépcsőn. Odalent Tom és Lucas néztek egymással farkasszemet, dühösen, ökölbe szorított kezekkel, azonban amikor én is leértem, mindketten felém fordították a fejüket. Tom arcára pillanatok alatt kiült a döbbenet és a meglepődöttség. Bizonyára nem számított erre a fordulatra, nekem viszont pontosan ez volt a célom. Habár azt nem gondoltam volna, hogy pont most állít be hozzám. Egy Lucas vs. Tom bunyó nem szerepelt a terveim között.

Vidáman elmosolyodtam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és Tom felé fordultam.

-Szia, mizujs?

-Öhm… szia. –vakarta meg a tarkóját zavartan –Hát… én…

Látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva és fogalma sincs mit mondhatna egy ilyen helyzetben arra a buta kérdésre, hogy „mizujs?”.

-Csak… beugrottam köszönni. –nyögte végül

Lucas gúnyosan vigyorogva nézett Tomra. Fölényben érezte magát, szinte már felsőbb rendűnek, amitől az elégedettségem undorrá változott. Ennyire szemét lennék?! Egy ilyen emberrel akarok fájdalmat okozni Tomnak? Szánalmas…
Legszívesebben addig ütöttem volna Lucast, amíg mozog, de be kellett ismernem, hogy valószínűleg én maradnék alul a küzdelemben. Gyűlöltem azt az arisztokratikus modorát és a lenéző tekintetét, amivel Tomot vizsgálgatta.

-Hát akkor én megyek is… -szólalt meg hirtelen Tom és már el is indult az ajtó felé

-Ugyan már Kaulitz, sírd ki magad nyugodtan! –szólt utána Lucas és gúnyosan vigyorogva széttárta a karjait –Szar érzés, hogy az ex csajodat dugom, te balfasz, nem igaz?

-Valóban… -fordult vissza Tom –Bár ezt nálad jobban senki sem tudhatja. –utalt legutóbbi vereségére és megeresztett egy mosolyt

Ezzel az egyetlen mondattal Tom a leggyengébb pontra tapintott. Rosszabb volt bármelyik sértésnél, hiszen Lucas nem is harapott volna rájuk, nem volt oka rá… De az, hogy őt, a tökéletest, az örök nyertest nem rég megcsaltam, ráadásul az ex barátommal, akkora sérelem volt számára, amit a mai napig nem tudott kiheverni és ezt Tom pontosan tudta. Lucas önbecsülésére mért csapás volt, ami neki a legfontosabb az életben. Az szent és sérthetetlen számára.

-Azt hiszed te jobb vagy nálam?! –üvöltötte magából kikelve –Nehogy azt hidd, hogy azért mert sikerült néha megfektetned Carlát és pár tini lány a neved visítja te több vagy nálam! Egy utolsó szánalmas, hazug kis buzi vagy, semmi más! És jól jegyezd meg, amit mondok, mert soha, de soha nem fogsz engem legyőzni! Engem nem győzhet le SENKI!

Tom is és én is meglepetten pislogtunk. Egy ilyen kirohanásra egyikőnk se számított, azt se tudtuk, hogy most megijedjünk vagy nevessünk. Igazán vicces látvány volt, ahogy egy szál alsógatyában, vörös fejjel dühöngött a tőle másfél fejjel magasabb Tom előtt, de úgy tűnt, nagyon is komolyan gondolja.
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Ez számomra csak egy kis játék lett volna, egy apró bosszú. Úgy terveztem, hogy Tom csak hallomásból fogja tudni a történteket, féltékeny lesz, veszekszünk egy kicsit, aztán kibékülünk. Ezt sokszor eljátszottuk egymással, de most, hogy ilyen pocsékul időzített… fogalmam se volt mi lesz ebből. Lucas szó szerint dühöngött és attól féltem, hogy össze is verekednek. Hirtelen valahogy másképp néztem Tomra. Nem akartam őt ennek kitenni, nem akartam neki ekkora fájdalmat okozni. Nem sajnáltam őt, csak egyszerűen nem ezt érdemelte. Tőlem biztosan nem.
Ijedten Tomra pillantottam, aki szomorúan nézett engem. Nem érdekelte, hogy Lucas még mindig ordít vele, csak engem bámult lemondóan. Komolyan megijedtem, nem akartam őt elveszíteni. Annyira ostobának éreztem magam. Legszívesebben most rögtön a karjaiba vetettem volna magam, de féltem, hogy azzal csak még rosszabbat teszek és Lucas tényleg neki esik.
Valahogy jeleznem kellett neki. Alig észrevehetően Lucas felé böktem és megráztam a fejem, aztán halványan Tomra mosolyogtam. Ő meglepetten nézett rám, de végül elmosolyodott. Egyetlen pillanat volt az egész, aztán újra elkomorodott.

-Oké, nem akarok veszekedni veled. –szakította félbe Lucast –Elismerem, nyertél.

A szöszi srác ledöbbenve bámult Tomra, aztán visszanyerve határozottságát büszkén felkiáltott.

-Még szép, hogy nyertem!

Tom hamiskásan elmosolyodott, bár igyekezte elfojtani, aztán intett egyet és az ajtóhoz lépett. A keze már a kilincsen volt, amikor hirtelen megtorpant és visszafordult.

-Majdnem elfelejtettem… Van valami, amivel már nagyon rég óta tartozom neked. –mondta Lucasnak, és máris lendült a keze

Felfogni se volt ideje, akkora öklöst kapott a jobb szeme környékére. A számhoz kaptam a kezem, de nem a rémülettől, hanem, hogy elfojtsam a vigyorom. Ez az igazi Tom… Mire Lucas magához tért a meglepettségből és visszanyerte az egyensúlyát, addigra ő már stílusosan távozott.

 

-Megjöttem! –kiabált Tom az ajtóból

-Sziaaa! –jött a válasz a nappaliból

Hanyagul lerúgta a cipőit, aztán besétált a nappaliba. Öccse, szokásához híven a kanapén terpeszkedett.

-Na mi volt? –ült fel Bill –Kidobott, mi? –harapott az ajkába, hogy ne nevesse el magát

-Hát… félig-meddig. –vakarta meg a tarkóját Tom

-Félig-meddig? –húzta fel a szemöldökét Bill

-Ja, azt mondtam. –ugrott a kanapéra Tom

Egy mozdulattal arrébb lökte öccsét és eltulajdonította az édességét, aztán belekezdett a mesélésbe.

-… de rám mosolygott, tudod úgy… na érted… szal nincs gáz. Amint elmegy onnan az a balfasz kibékülünk.

-Nem tudom Tom. –sóhajtott Bill –Mi van, ha csak félre értetted?

-Ugyan már, te meg a paranoiáid… -legyintett Tom

-Oké, tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondod… De akkor is, képes vagy ezt elviselni? Nem esik szarul, hogy a csajod mással feküdt le? Tudom, hogy Carla életed szerelme meg blabla, amiket te beképzelsz magadnak… -forgatta a szemeit, mire Tom fejbe vágta őt –Jó, bocs… szóval még ha ki is békültök… nem lesz ez így szar?

-Én is megcsaltam és most ő is, csak szarul jött ki… de megérdemeltem, ennyi. –vonta meg a vállát

-Ne mártírkodj, tudom, hogy pocsékul érzed magad. –nézett rá szigorúan Bill

Tom csak újból megvonta a vállát és elgondolkodva nézett maga elé.

-Nem kell mindent elviselned. Választhatnál egy normális lányt is… -szólalt meg csendesen Bill

-Nem Carlával van a baj, hanem a kapcsolatunkkal! –morogta Tom –Túl laza… azt hittem, hogy ez jó lesz nekem, és egy darabig működött is, de most már ennél több kell. Én becsülöm, hogy nem hagyja magát és tök jó, hogy ráébreszt, hogy nem csak én dughatok meg akárkit mellette… de kurva szarul esik. És biztos vagyok benne, hogy neki is.

-Úgy beszélsz, mintha még most is együtt lennétek, de Tom, szakítottatok, oké?

-Ez nálunk nem így megy. –intette le öccsét

-Hanem hogy? –grimaszolt Bill

-Mindegy, bonyolult. A lényeg, hogy meg kell beszélnünk ezt-azt, de már megbocsátott nekem… Csak… nem tudom…

-Te nem tudsz neki?

-Nem, nem erről van szó.

-Hát akkor?

-Valami komolyabbat akarok. –nézett rá Tom

Folyt.Köv.

Britnek :)

2010. szept. 3. 21:22 - írta strawberry24

27.rész -Régi ismerős

2010. aug. 31. 20:14 - írta strawberry24

Sziasztok!
Nagyon köszönöm a rengeteg komit, imádlak titeket! <3 És bocsi, hogy csak ilyen későn jelentkezem, remélem a rész kárpótol titeket! :) Most már tényleg igyekszem gyakrabban írni!

 

Egy elegáns, fekete Lamborghini parkolt a ház elé. A tulajdonosa megigazította magán a Tommy Hilfiger ingét, majd belenézett a visszapillantó tükörbe. Egy kimért mozdulattal beletúrt szőke, rövidre vágott hajába és elégedetten kivillantotta hófehér fogait. 
Elegánsan kiszállt az autóból és beriasztotta, nehogy elvigyék az ő szeme fenyét. Na nem mintha nem állna a garázsában még vagy 5-6 másik luxus kocsi...
Lucas Scholz, Hamburg leggazdagabb emberei közé tartozott. Az apja bankár volt, az anyja pedig egy hatalmas kozmetikai cég tulajdonosa, ő meg most épp örökös. Lucasnak ebből adódóan tökéletes élete volt. A szüleitől mindent megkapott, amire csak vágyott, elit körökben forgott, minden jelentős buliba hivatalos volt és igazi szépfiú révén, a lányok a lábai előtt hevertek. Kivéve egyet, aki földig rombolta az ő kis világát. Az a lány pedig Carla volt. Édesanyja cégének egyik reklám tervezője, akibe az egyik partyn botlott bele. Elcsevegtek egy fél órácskát, amolyan sablon témákat elővéve, a kötelező bájvigyorral az arcukon. Ekkor még Lucas azt gondolta, ő is egy a sok elit nőcske közül, akiket egy csettintéssel az ágyába csalhat. Nem is keltette fel különösebben az érdeklődését, amíg meg nem jelent a barátja. Tom Kaulitz. Csupán véletlenül pillantotta meg őket együtt, amikor unalmában nézelődött, de többé nem bírta elfordítani a fejét. Az a lány, akivel negyed órája még a tőzsdéről locsogott, most elfeledkezve mindenről, a barátja ölében ülve kacagott. Őszintén. És ez volt az, amire Lucas felfigyelt.
Eddig az ő életében ilyen soha nem fordulhatott elő. Mindenki egy tökéletes álarc mögül vigyorgott a másikra, szintén tökéletes életéről áradozva. Persze nyílt titok volt, hogy ez koránt sem így van, de az őszinteség ott nem létezett. Nem is volt kivel őszintének lenni. De most ez a lány... cseppet sem törődve a méltatlankodó, megvető pillantásokkal, levette az álarcát és jól érezte magát. Szívből. 
Lucast akkor hirtelen soha nem érzett izgalom fogta el. Mindig is tudta, hogy valami, bár fogalma se volt róla, hogy mi, hiányzik az életéből. Hogy unalmas ez így, ki kéne próbálni valami újat. De hiába utazott más kontinensekre, hiába próbálta ki az extrém sportokat, hiába gyűjtött új barátokat, nem volt az igazi. Most viszont az eddig hajkurászott ismeretlen ott volt az orra előtt.
A nő, aki mer élni, újat mutatni és sose unatkozik, ráadásul gyönyörű. Ezt mind egyetlen pillantásból leszűrte. Magának akarta őt, bármi áron. Pontosan tudta, hogy nem lesz egyszerű menet egy ilyen lánynál és az sem javított a helyzetén, hogy barátja van, de ettől csak még vonzóbb lett a számára. Egy halálosan komoly játék, aminek minden egyes perce izgalmasabb, mint eddig az egész élete.

Lucas nem is múlta alul önmagát. Hamarosan Carla közelébe férkőzött és mondhatni barátok lettek. Illetve ez volt a külső címke, valójában mindketten tudták, hogy Lucas többre vágyik.
Az önteltségéből és abból a tényből adódóan, hogy Lucas még sosem vesztett, úgy gondolta, Carla is többet érez iránta a barátságnál. Így hát elkövette a számára végzetes hibát. Amikor a lány összeveszett Tommal, azonnal lecsapott rá. Csak hogy az érzelmi és időbeli mértékeik nem egyeztek. Míg Carlának ez csupán egyetlen alkalom volt, hirtelen felindulásból, addig Lucas végig abban a hitben ringatta magát, hogy megtalálta élete szerelmét. A tökéletes álarc még mindig rajta volt és nem látott túl rajta. Nem vette észre a lány valódi érzéseit, mindet átalakította egy magának tetsző formába. Így hát egy-két hétnyi -számára- boldogság után, akkorát koppant, mint még talán soha senki.
Egy esős vasárnap, Carla közölte, hogy már rég kibékült Tommal Lucas háta mögött és sajnálja, de ő már az elején se tervezett egyszeri szexnél többet, mert Tomot szereti. 
Izgalom az volt bőven, de nem úgy, ahogyan ő elképzelte... Ott omlott össze végleg a világa és hirtelen belecsöppent a valóságba. Ahol ő is veszíthet, ahol nem kaphat meg mindent és ahol büntetlenül átverhetik. És ami talán a legjobban fájt neki, hogy nem ő a legjobb. Akkor utálta meg örökre Tom Kaulitzot és megfogadta, hogy bármibe is kerül, valamikor megkeseríti az életét, úgy, ahogyan ő is tette vele (még, ha erről Tom nem is tudott).

Így történt, hogy most újra itt van. Igaz, hogy hosszú hónapokig tartott, míg kiheverte ezt a hatalmas traumát és belerázódott a való életbe, de nem adhatta fel. Vissza akarta szerezni a becsületét, ismét ő akart lenni a legjobb. Tomnak minden áron keresztbe akart tenni, de Carlára nem tudott haragudni. Az összes gyűlöletét kivetítette Tomra, akit bár nem ismert, könnyebb volt utálni, mint Carlát, a lehetőséget az eddig áhítozott életre. Ezért kereste fel újból a lányt, amint megtudta, hogy Tommal ismét összevesztek. Azonban most már több tapasztalattal rendelkezett, nem fogja olyan könnyen elengedni őt. Hiszen a boldogsága a tét, kell neki az a lány! A külön díj pedig, hogy ellensége lelkébe taposhat, ott ahol talán a legjobban fáj neki. Mélységesen utálta Tom Kaulitzot, mert neki megadatott az, ami Lucasnak nem. Őszinte és boldog lehetett azzal a lánnyal, aki neki kellett... Lucas Scholznak, aki ezúttal nem fog veszíteni.

 

Tom álmosan és fáradtan dőlt le öccse ágyára. Onnan figyelte, ahogy testvére már órák óta válogatja, fel majd le veszi a ruháit, miközben a tükör előtt minden egyes szögből megvizsgálja magát.

-Most mit izélsz? Ez csak egy vacsora. -szólalt meg Tom, amikor Bill már a sokadik nadrágot rángatta le magáról idegesen

-Igen, Annával! -morogta feldúltan

-Jajj hogy is felejthettem el? A nagybetűs vacsora, életed szerelmével... csakis tökéletesen jelenhetsz meg. -mondta Tom gúnyosan

-Nem tehetek róla, hogy te elbasztad a kapcsolatod! -vágta le dühösen a földre Bill a kezében lévő ruhadarabot -Ezért csak is magadat hibáztathatod! Szóval hagyd ki Annát és engem a bunkó megjegyzéseidből, oké?!

Tom akaratlanul is összehúzta magát. Érezte, hogy mostanában ingerlékenyebb a szokottnál és sokszor hagyják el a száját gonoszkodó megjegyzések öccse kapcsolatáról, de eddig nem foglalkozott ezekkel. Csak el akart tűnni a világ elől. Egyedül akarta belefojtani magát az önsajnálat tengerébe és ha eközben valaki megzavarta, robbant a bomba. Most azonban érezte, hogy kicsit sok lesz már.
Bűnbánóan nézett a még mindig dühös testvérére.

-Én elhiszem, hogy hiányzik és szar most neked... -sóhajtott egy nagyot Bill -...de ez nem normális így. Mért nem keresel valaki mást? Ez az egész halott ügy, feleslegesen emészted magad.

-Keressek mást?! Te meg vagy hibbanva?! -ült fel hirtelen Tom

-Nyugodj meg, én csak azt mondtam, hogy...

-Hogy törődjek bele, hogy szar az életem, ja... -szakította félbe dühösen Tom

-Tökön szúrom magam, komolyan! -csapott a homlokára Bill -Ha ennyire degenerált vagy, akkor menj el hozzá, vigyél valami giccses ajándékot és könyörögj térden állva neki és mondd el, hogy mekkora egy barom vagy... tuti visszafogad.

Tom elengedte a füle mellett öccse iróniáját, és vidáman pattant fel.

-Ez az! Kössz tökfej, imádlak! -ölelte át hirtelen Billt, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt

Bill először értetlenül pislogott, aztán lemondóan megrázta a fejét és egy nagy sóhajtás kíséretében visszafordult a tükör elé.

 

Belebújtam az osztriga színű, selyem köntösömbe és visszafeküdtem az ágyra. Lucas csak a csípőjéig felhúzta a takarót, nem zavartatta magát. Én viszont kissé feszélyezve éreztem magam. Most, hogy megkaptam amit akartam, hogy lefeküdtünk, már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Csak az derült ki, amit eddig is tudtam... még mindig szeretem Tomot. Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy Lucas megint azt hiszi, együtt vagyunk, de valahogy nem akartam felvilágosítani. Szívesen Tom orra alá dörgöltem volna, hogy nem csak ő találhat magának mást, hanem én is, de közben lealacsonyítónak is éreztem ezt a fajta bosszút és valahogy sokkal szívesebben feküdtem volna most Tom mellett.

-Hozol fel nekem egy kis fagyit.. édes? -mosolyodtam el olyan csábosan, amennyire csak tudtam, hátha így legalább felöltözik

-Fagyit? -húzta fel a szemöldökét -Én most valahogy szívesebben ennék egy kis kaviáros pirítóst, némi füstölt lazaccal.

Nagyot sóhajtottam és visszadőltem az ágyra. Már el is felejtettem mennyire hiányzott ez az arisztokratikus stílus... Bezzeg Tom hozna nekem fagyit és velem együtt enne. -dünnyögtem magamban

-Jól van, ha ennyire szeretnél hízni... -forgatta a szemeit, majd feltápászkodott

Lenyúlt a földre a fekete feszes boxeréért és lassan felvette. Reflex szerűen túrt a hajába, aztán kényelmes tempóban lebattyogott a konyhába. Akármennyire is utáltam a modorát, be kellett ismernem, hogy ez a pasi úgy néz ki, mint egy félisten. Épp az izmos hátáról merengtem, amikor lentről egy ismerős hangot hallottam. Látogatónk érkezett...

Folyt.Köv.